Hol volt, hol nem volt, az eget gereblyélő kopasz hegyeken innen, a zsibongó tengereken is túl, volt egyszer egy hepehupás birodalom. Tágas terein ódon kőházak álltak, s ha beköszöntött a nyár, a piciny ablakokban gumós begóniák, sétányrózsák, cseppecskevirágok sorakoztak egymás mellett.
Élt ebben a birodalomban egy ifjú király. Nem volt nagy mestere a szavaknak, megszólalni kevésbé szeretett. Sokszor megesett, hogy belevörösödött a füle hegye is, ha birodalmi beszédet kellett tartania. Nemigen járt társaságba, ha tehette, vendégeket sem fogadott. Talán ez volt az oka annak, hogy nem voltak barátai. Azt beszélik, minden akkor kezdődött, amikor egy szépséges királylány összetörte a szívét. Nem volt fölényes, sem gőgös, tisztelettudóan bánt az őt körülvevőkkel, de egyedül járt-kelt, a világ szeme elől elbújva élte mindennapjait. Sosem volt ideje senkire és semmire. Sosem dugta ki az orrát még a királyi nagykertbe sem. Nem ült fel egyik pejlova hátára sem, hogy körbelovagoljakirályi birtokát. Nem olvasott a kerti futószőlő-lugas alatt, és soha nem mártózott meg a palota melletti, áttetsző vizű folyóban. Hogy mégis mit csinált? Bezárkózott a palota legeldugottabb szobájába és egész nap csak játszott. Neki volt a világon a legnagyobb játékgyűjteménye. Gyűjtötte a fajátékokat, logikai játékokat, kirakósokat, kisvonatokat, fabábokat, marionetteket, a felhúzható zeneszerkezeteket, a bohócokat, a műanyag katonákat, társasjátékokat, a kis repülőket, búgócsigákat. Ott ücsörgött a bezárt szobában, és játszott reggeltől estig. Néha még ebédelni is elfelejtett. A játékok meg csak gyűltek. Messzi vidékekről rendelte a legújabb játékcsodákat. Míg új volt egy játék, repesett a szíve az örömtől, de ahogy letépte a csomagolópapírt, kibontotta a dobozokat, megcsodálta a kapott szerzeményt, máris megkopott az öröme. Játszott, hogy teljen az idő, hogy lefoglalja magát, hogy ne gondoljon a magányára, de azt érezte, valami egyre
erősebben szöszmötöl ott belül. Szuszákol a lelkében a búbánat. Egyik kora reggelen rémálomból ébredt. Minden porcikája remegett. Izzadt homlokát törölgette, és próbálta felidézni magában a rémképeket. Csak arra emlékezett, hogy sötétség borul mindenre, és ő egy nagy, kihalt, hatalmas kőházakkal körülvett szűk téren áll, és senki nincs körülötte. Kipattant az ágyból, gyorsan megmosakodott, felöltötte legelnyűttebb gúnyáját.
Lerobogott a lépcsőn, intett a főajtónállónak, nyissa rögvest a nagykaput. Mély levegőt szívott, aztán kilépett. A királyi város piacterére indult. Amikor odaért, egy pillanatra megtorpant , becsukta a szemét, és hallgatta az utcai zsivajgást, szívta magába a piactéri reggeli kalács bódító illatát. Kedve lett volna mindenkit a keblére ölelni, de tudta, aligha tehetne ilyet. Mosolyogva folytatta útját, ide-oda kanyargott a kis utcákban. Pásztázta a házakat, az ismeretlen tekinteteket. Raktározta a sok látványt. Ahogy így bandukolt, egy zsákutcába fordult. Az utca végén ódon kőház. A kőház előtt öt szakadt ruhájú, mezítlábas kisfiú. Mindegyik kezében apró kődarab.
− Most én jövök – nyafogott a legkisebb –, ez így nem tisztességes.
− Azért, mert nem tudsz számolni, nem mi vagyunk a hibásak – röhörészett egy kopaszra nyírt nagylegény.
− De igenis tudok számolni – törölgette piszkos kezével bal szemét a legkisebb.
− Ne sírj már, senki nem bántott! – fordult a legkisebbhez egy mosolygó vöröshajú.
− Fújd ki az orrod! – szólt egy lyukas sapkás, és zsebkendőt nyújtott a legkisebbnek.
− Mit játszotok? – lépett elő a király egy korhadozó fakapu alól.
− Kődobálóst – mondta egy szeplős kisfiú és kételkedően végigmérte azidegent.
− Nézhetem?
A gyerekek összenéztek, megvonták a vállukat.
– Nincs kedved velünk játszani? – kérdezte a legkisebb.
Gyöngyösi Adrienn illusztrációja
− Hát elment az eszed? – horkant fel a legnagyobb –, tán nem gondoltad, hogy felnőtt létére beáll?
Continue reading →
Like this:
Like Loading...
