15/01/2018

Simon Réka Zsuzsanna: A hólakók királya

Megjelent az Ahány király, annyi mese című mesekönyvemben, illusztrálta Gyöngyösi Adrienn, Manó Könyvek, 2013.

A hólakók királya

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy körömfújtató, toporogtató birodalom. Olyan volt, akár egy porcukorral jól meghintett fehér krémes. Ha az emberek kimentek az utcára, minden alkalommal két bundasapkát húztak a fejükre. E mellé járt egy nagymama kötötte vastag pulóver, egy pufók sál, egy pár bundakesztyű, bundakabát, bundanadrág, vízhatlan bundacsizma. No, gondolhatjátok, mennyi ideig tartott ott a felöltözködés! Volt ennek a birodalomnak egy királya. Hófehér birodalomhoz őszes halántékú, tejfehér szakállas, bölcs király dukál. És mivel a bölcsességhez jó szív passzol, hát királyunknál abból sem volt hiány. Minden reggel pontban nyolckor kiállt a birodalmi hópalota erkélyére és belekiáltotta a hóvilágba:
– Jó reggelt, hólakók, köszönöm, hogy a királyotok lehetek!
És pontban nyolc óra öt perckor az alattvalók kidugták a fejüket kis házaikból, műhelyeikből, és hangosan visszakiabálták:
– Jó reggelt neked is, felséges Úr, de jó, hogy te vagy a királyunk!

378066_10151488480509608_1840003018_n                                                         A hólakók királya, Gyöngyösi Adrienn illusztrációja

A hóbirodalomban nem volt titkoknak helye. Az országlakók pontosan tudták, mikor nevet a felséges úr, mert jóízű nevetésétől minden alkalommal apró jégvirágok rajzolódtak ki az ablakokban. Azt is tudták, mikor sír, mert olyankor a gigászi jégcsapok is apró szilánkokra törtek. Meg kell hagyni, olyan ritkán sírt, hogy az emberek már nem is emlékeztek arra, mikor láttak utoljára szilánkokra tört jégcsapokat.
Egy fogcsikorgató januári reggelen hiába hegyezték fülüket a hólakók, a király hangját nem hallották. Nem kiabálta bele a világba szokásos reggeli mondatát. Törték is a fejüket, tördelték is a kezüket az alattvalók. Itt valami nem kerek, itt valami nincs rendben. Fel is húzták a szokásos két bundasapkát, magukra öltötték a bundakabátot. Bele is ugrottak a vízhatlan bundacsizmába, nyakukra tekerték a sálat, hónuk alá csapták a bundakesztyűt, és a város főteréig loholva kotorták a ropogó havat. A hó ráérősen pilinkélt. Az alattvalók pedig egyik lábukról a másikra szökdécseltek, körmöt fújtattak, tiperegtek- toporogtak. Vártak.
– Lehet, hogy elment halászni! – találgatott a pákász.
– Lehet, hogy elásta magát a királyi teendőkbe! – pusmogta a kádár.
– Lehet, hogy belefáradt a reggeli köszöntésekbe! – aggodalmaskodott a szűcs.
– Lehet, hogy már látni sem akar minket! – mondta szontyolán a kályhás.
A hólakók elnémultak. Se susmutolás, se motyorgás, se halk körömfújás, egy lábon toporgás. Mi van, ha tényleg látni sem akarja őket a király? Mi van, ha országot, alattvalókat vált? Jaj, bele sem mertek gondolni.
– Menjünk, derítsük ki, mi történt! – intett a pék. – A királyi palota kapuja sosincs bezárva, indulás!
Hömpölygött is a fázó tömeg a királyi palota felé. Mikor odaértek, alig akartak hinni a szemüknek: a palota kapuja zárva! Ilyen még sosem fordult elő, mióta világ a világ. A gyertyamártó átvergődte magát az előtte álló hólakókon, a kapuhoz lépett. Lehúzta a bundakesztyűjét, és az ajtókopogtatót meglóbálva pontosan hármat koppantott a kapun, ami nyikorogva, akadozva feltárult. Meglátszott a mozgásán, hogy régóta nem volt becsukva. Két szomorú ábrázatú, kopasz nyakigláb állt a hólakók előtt. Lábukon elnyűtt bundacsizma, vállukon harang alakú szőrmekabát, kezükben méretes alabárd.
– Mit akartok itt? – kérdezte mogorván a jobb oldali.
– Hogyhogy mit akarunk? Hát bemenni! – szólt a kovács, és a sor elejére állt.
– Azt nem lehet! – húzta ki magát az alabárdos.
– Mi az, hogy nem lehet? A királyhoz jöttünk! – toppantott apró lábával a varga.
– A király senkit nem fogad! Sem ma, sem holnap, sem holnapután! Hess innen, tessék azonnal szétszéledni, egy-kettő! – hadonászott az alabárddal a bal oldali nyakigláb, majd belépett és behúzta maga után a nagykaput.
– Még ilyet! – tátotta el a száját a mészáros.
– Mit keresnek itt ezek a savanyú képű nyakiglábak? – kérdezte hangosan a lócsiszár.
– Bevágta előttünk a kaput! – hüledezett a mézeskalácsos.
– És egy veszélyes fegyverrel hadonászott! – dünnyögte a varga.
– Na, de velünk nem fognak ki, de nem ám! – tette csípőre a kezét a kötélverő.
– Mire várunk még? Irány a déli kőfal! Átmászunk és uzsgyiri a király ablaka alá! – fordult a hólakók felé a pákász.
– Hú, de izgalmas! – csapta össze a tenyerét a kovács.
– Tyű, de agyafúrt! – vigyorogta el magát az ács.
– Ez ám a lángelme! – hümmögte elismerően a borbély.
Elindultak egymás után, szó nélkül lépkedtek a déli kőfal felé. A pákász vezette a sort, mutatta az utat. Elhaladtak az ácsműhely mellett, átlépkedtek a jeges, szűk kőhídon, felbaktattak a kis templom melletti sikamlós dombon. Elcsoszogtak a tágas kádárműhely előtt, aztán egy pillanatra megtorpantak a pékség ajtajánál. Megbódította őket a kiáradó friss cipóillat, de elszántan folytatták útjukat. A déli kőfal végét nem lehetett látni, csak a palota hógömbcsúcsa jelezte,
hogy jó helyen járnak.
– Itt kell átmásznunk! – mutatott a kőfalra a pákász.
– És hogy mászunk át? – kérdezte félénken a szűcs.
– Egyszerű. Egymás hátára állunk, és egyenként átugrunk.
– És mi lesz azokkal, akik utoljára maradnak?
– Azoknak átdobjuk ezt a kötelet, és áthúzzuk őket – mutatott a vállára a
kötélverő.
– No, ki áll legalul? – húzta fel a szemöldökét a kovács.
– Természetesen a legerősebb! – okoskodott a pici varga.
– És ki lenne az? – nézett kétkedőn a kovács.
– Azt hiszem, én – fintorgott a mészáros, és két kezét összekulcsolva a kőfalhoz
lépett.
Örültek a hólakók, izgett-mozgott bennük a gyerünkmár.
A kovács nekiveselkedett, jobb lábával dobbantott egyet, és már fent is
állt a mészáros vállán.
– Siessetek – szólt hangosan a mészáros -, egy-kettő, másszatok fel mind!
A lócsiszár következett. Felmászott a mészáros vállára, majd a kovácséra, és leereszkedett a palota udvarára. Utána a pákász, a gyertyamártó, a szűcs, a kádár, a kályhás, a pék, az ács, a borbély. A mészáros, a mézeskalácsos és a pici varga nem másztak át. Ők inkább felvigyáztak. De az is lehet, nem szerettek falra mászni.
– És most mit csinálunk? – kérdezte suttogva az ács.
– Erre – intett a kályhás. – Ott a király ablaka – mutatott egy felső sarkain legömbölyített, téglalap alakú nagy ablakra.
A hólakók egymás mellé álltak. Ámuldozva nézték a cifra ablakot. A pákász lehajolt, felmarkolt egy marék követ, és jobb kezét hátralendítve, se szó se beszéd, célzott. Kopp, aztán még egy kopp, aztán kopp, kopp. A negyedik koppra az ablak kicsapódott. Az udvari bolond sipkája jelent
meg az ablakban.
– Azt a hóbuckás hajnalát! Ti meg mit kerestek itt? – recsegte.
– A királyhoz jöttünk, de azok a savanyú képű kopasz nyurgák a kapu előtt nem akartak beengedni, így hát átmásztunk a kőfalon! – magyarázta szelíden a pék.
− Szerencsétek van, hogy a királyné most utazott el, másképp fejeteket vetetné!
− A király ma reggel nem állt ki az erkélyre, nem kiáltotta „Jó reggelt, hólakók, köszönöm, hogy a királyotok lehetek”! – dünnyögte orra alatt a borbély.
− Ilyen sosem fordult elő, mióta ő a királyunk! – magyarázta a pákász.
− Tán megharagudott? – aggodalmaskodott a kádár.
− Tán elhagyta az országot? – hüppögte a gyertyamártó.
− Dehogy haragudott, dehogy hagyta el az országot, dehogy teperte le az ellenség.
De valami mégis legyőzte! A nátha! – mondta savanyúan az udvari bolond.
− A náthaaaa? – csodálkoztak az alattvalók.
− Megvan, mit csinálunk! Mi majd meggyógyítjuk! – csapta össze kesztyűs kezét a borbély. – Bolond, elrohanunk, hozunk neki finom gőzölgő húslevest, mézet, citromot. Mi majd kikúráljuk szeretett királyunk!
A pék köszönés nélkül hátat fordított, meg sem állt a kőfalig. Megragadta a kötelet, felmászott sebtiben, és le is ereszkedett a túloldalon.
− Na, mondd már, mi történt! – türelmetlenkedett a pici varga.
− A király náthás, fekszik. Ezért nem tudott kiállni az erkélyre ma reggel – válaszolta lihegve a pék.
Egyenként érkeztek a hólakók. Utolsóként a lócsiszár ért földet.
− Jaj, végzetes! Jaj, borzasztó! – ájuldozott a pici varga.
− Dehogy végzetes, dehogy borzasztó! Meggyógyítjuk és kész – ütögette meg a pici varga vállát a pék.
− Akkor mire várunk? Indulás! – kiáltotta csípőre tett kézzel a kályhás. Útközben szépen megegyeztek, kiket küldenek újra át a kőfalon, ki mit visz a királynak. Amikor a templom órája elütötte a delet, a hólakók újra ott álltak
batyusan a déli kőfal mellett. Felpakolták a péket, a pákászt, és a borbélyt, akik újra megbirkóztak a vastag kőfallal. A pákász felkapott egy apró kődarabot, és célzott. Pattant is az ablakzár, az udvari bolond lenézett.
− Itt vagyunk – szólt halkan a pákász. – Engedj le valamit, hogy beletehessük,amit a királynak hoztunk.
Az udvari bolond három összecsomózott lepedőre egy nagy zöldséges kosarat erősített. Lassan, leengedte a parkban meghúzódó hólakók lába elé. A borbély óvatosan belehelyezte a batyuk tartalmát a kosárba. Volt ott kacsaleves, túrós bukta, sokéves borocska, véres hurka, frissen sült cipó, akácméz. A pék kigombolta télikabátját, és belső zsebéből egy könyvet vett elő.
− A felséges úrnak, hogy olvasgasson, míg az ágyat nyomja! – mondta, és azt is beletette a kosárba.
− Köszönöm nektek, hólakók, a király nevében is! – hálálkodott az udvari bolond. Felhúzta a kosarat, és gyorsan bepattintotta a palota ablakát.
Szállingózni kezdett a hó. A hólakók megkönnyebbülten tértek haza. Attól a naptól kezdve egy héten át mindennap megmászták a kőfalat. Vitték a megrakott batyukat beteg királyuknak. Már a hetedik kőfalmegmászáshoz készülődtek, amikor a reggeli csendet megtörte egy ismert, nagyon szeretett hang:
− Drága hólakók, jó reggelt! Minden köszönök! Hálás vagyok, hogy a királyotok
lehetek! Szeretlek titeket!
És a hólakók örömködve nyitották ki ablakaikat. Megkönnyebbülten kiabálták vissza:
− Felséges királyunk, neked is jó reggelt! Köszönjük, hogy a királyunk vagy! Mi is szeretünk!
A hólakók azóta is a szeretett királyuk uralkodásának örvendeznek. Ha arra jársz, öltözz fel melegen, és ne felejts visszakiáltani a királynak!

 

Advertisements
14/08/2017

Tamási Áron: A legényfa kivirágzik

A legenyfa kiviragzik_borito.inddTamási iránti rajongásom már magam sem emlékszem, mikor kezdődött. Édesanyám egyik kedvenc írója volt. Gyermekkoromban sokszor idézgetett, főleg Tamási Ábeljéből (pl. “mi nem ettünk együtt fuszulyka levest”,  “miképpen az állatnak a körmeivel és a fogával kell harcolnia, azonképpen az embernek az eszével”), és ő adta a kezembe először Ábel a rengetegben című művét is. Olyannyira szerette, hogy engem kétszer is elvitt gyerekként Farkaslakára, az író szülőfalujába. Nem tudom, ezzel más hogy van, de az én erdélyi gyökeremhez elválaszthatatlanul hozzátartozik Tamási Áron írásművészete. Ő az egyik olyan író, akinek az olvasása igazi kaland. Én sokszor újraolvasom, ízlelgetem a sorait, és akkor is előveszem, ha éppen fejbe kólint a nagybetűs szomorúság, és akkor is, ha nagyon jó a kedvem. Continue reading

11/08/2017

Gyurkovics Tibor: Kudi, a levegőember

KUDI Gyurkovics Tibor műve 1985-ben látott napvilágot a Móra Kiadónál. Gyulai Líviusz illusztrálta.
A könyv főhőse Boja (Lányomlánya), az író unokája. Míg a család többi tagja dolgozik, nagypapa, azaz Papuli, és Boja, azaz Lányomlánya, együtt töltik az időt.
A könyv Boja iskolakezdése előtti egy évét meséli el harminckét sziporkázó, nagyon szerethető történetben. Az egész könyvet áthatja az a gyermeki báj, az a kendőzetlen őszinteség, ahogyan Boja látja, láttatja a világot, az ahogyan viszonyul önmagához, a környezetéhez, a mindennapokhoz, az ünnepekhez, Kudihoz, képzeletbeli barátjához. A könyv decemberi történettel indít, egyenesen belerohanunk Papuliba, Bojába és egy talpas poháron nokedliujjnyomokat hagyó Mikulásba is. Continue reading

09/08/2017

Simon Réka Zsuzsanna: Füttyögő Kókompityere

Füttyögő Kókompityerét úgy ismerték Szörnyiában, mint a legtöbbet pityergő szörnygyereket. Biztos ő nyerte volna az Országos Egéritató Szörnybajnokságot, ha rendeztek volna ilyet. Ha az apukája azt mondta neki: – Kérlek, ne állj a lábam alatt! Már görbült is lefelé a szája. Ha az anyukája azt kérte tőle: – Ülj egyenesen az asztalnál! Már dörzsölte is a szemét. Sosem lehetett tudni, éppen mikor és miért fogja elkezdeni a könnymorzsolást. Azt beszélik, minden akkor kezdődött, amikor megszületett, mert nem hahotázva jött a világra, ahogy az újszülött szörnygyerekek, hanem fütyülve. És nem is akárhogy. Olyan hangerővel fütyült, hogy mindenki a szívéhez kapott körülötte. Szaladtak amerre láttak, mert addig Szörnyiában senkit sem hallottak születése pillanatában fütyörészni. Így történt, hogy szegény kis szörnyszülöttet elnevezték Füttyögő Kókompityerének! Ahogy a kis Kókompityere cseperedni kezdett, ha kacagni szeretett volna, fülsüketítő füttyszó hagyta el a száját. És akárhányszor fütyült, rárivalltak otthon, a közértben, az iskolában, a parkban, még a játszótéren is, hogy: – Pszt, csend legyen! Elég legyen! Ne fütyülj! Pedig szegényke, csak akkor fütyült, amikor jó kedve volt, amikor örvendezett. Olyan sokszor ripakodtak rá, hogy ne fütyüljön, hogy lassan-lassan már mindenért könnybe lábadt a szeme. Éjjel volt, a hold karéja jól megvilágította a parkot. Ott üldögélt egyedül egy padon. Te álmodban épp arra kóboroltál, és meghallottad, ahogy szaggatottan hüppög valaki. Lábujjhegyen közelebb léptél, megbújtál a bokor mögött. Jól szemügyre vetted az idegent, amikor szörtyögve azt kérdezte tőled: – Te ott, nincs egy zsebkendőd?

DSCN5633
Godoy Simon Tas, kétéves embergyerek, konyhai falfestménye

– De van – mondtad halkan, mert a pizsamád zsebében éppen volt nálad. – Kölcsönadod? – Igen, tessék – nyújottad felé, de nem bújtál elő a bokor mögül.
– Ki vagy? – kérdezte tőled, miközben krumpliorrát törölgette. – Én csak idekeveredtem – felelted.
– Félsz tőlem, azért bújtál oda? – hüppögte.
– Nem félek, csak óvatos vagyok – mondtad bátran.
– Igazán előjöhetnél – kérlelt kedvesen.
– Itt vagyok – mondtad, és leültél mellé a padra.
– Hogy te milyen… egy furcsa valami vagy! – hunyorgatta négy szemét Kókompityere.
– Hát, ezt rólad is elmondhatnám! – bökted oldalba nevetve.
– Most, hogy így jobban elnézlek, te, te egy embergyerek vagy, jaj! – csapott a szájára Nefütyülj.
– Most, hogy így jobban megvizsgállak, te egy szörnygyerek vagy, jaj! – utánoztad Kókompityerét. – Embergyerekkel még sosem beszélgettem. Szörnyiában nincsenek emberek.
– Nekem meg szörnygyerekhez nem volt még szerencsém. Ahonnan meg én jövök, ott nincsenek szörnyek.
– És akkor most mi lesz? Mit csináljunk? – kérdezte gondterhelten.
– Mi lenne – kérdeztél vissza –, például játszhatnánk.
– Együtt?
– Hát nem is külön – válaszoltad nevetve. Kókompityere arca színesedni kezdett, és egy halk füttyszó hagyta el a száját.
– Megkérdezhetem, miért pityorogsz hajnalok hajnalán egyedül egy padon? Otthon kéne lenned ilyenkor – fordultál a szörnygyerekhez.
– Ami azt illeti, neked sincs itt semmi keresnivalód. Nem is értem, hogy kerültél ide – húzta össze négyszemű homlokát Kókompityere.
– Azt én sem, de lehet, valójában nem is vagyok itt most, csak álmodlak. De ez most nem is olyan fontos. Ott tartottunk, hogy miért vagy idekint, amikor ágyban lenne a helyed?
– Mert nem tudok aludni. Mert ma lefekvéskor nem is egy, hanem három mesét olvasott nekem az apukám. Úgy fütyültem volna örömömben, de úgy, csak hát mindig rám szólnak, hogy ne fütyüljek, pedig én akkor fütyülök, ha jókedvem van. Mindenkit zavar, hogy nem hahotázok, hanem fütyörészek. És ettől olyan sírhatnékom támadt. Nem akartam senkit sem felébreszteni, ezért hüppögök itt.
– Lehet, túl hangosan fütyülsz, nem bírja a fülük a sok füttyszót. Tudod, mit? Megtanítalak halkan és hangtalanul is fütyülni. Így majd senki fülét nem fogja bántani. Csak gyakorlás kérdése az egész – veregetted vállon új barátodat.
– Milyen igazad van! Sosem gondoltam arra, hogy túl hangos lennék! Milyen jó is lenne, ha megtanulhatnám, hogyan kell halkabban fütyörészni! Most haza kell mennem. Észre fogják venni, hogy kilopóztam – szólt halkan Kókompityere.
– Sebaj, hamarosan újra eljövök, ígérem, és akkor majd együtt fütyörészhetünk – mosolyogtál Kókompityerére.
– Várni foglak! – kiáltotta a szörnygyerek, és már iszkolt is hazafele. Következő éjszaka újra elmentél Szörnyiába, ott kuporogtál a parkban, és vártad Kókompityerét. Már épp a harmadik csokis sütit majszolgattad volna, amikor megveregette a vállad. Örömödben odanyújtottál neki egy süteményt, és míg ő lakmározott, te elárultad neki a halkan fütyülés fortélyát. Fütyültél csenben, szinte hangtalanul. Először nyekergett, sipítozott fütyülés közben, aztán lassan-lassan egyre halkabban kezdett fütyülni.
Szörnyberkekben azt beszélik, azóta Kókompityere már halkan fütyül, ha jó a kedve, és senki nem szól már rá, hogy ne fütyüljön. Egy embergyerek lett a  legjobb barátja, akivel néha csokis sütit majszolgatnak, és úgy nevetnek, hogy titokban még az Antarktisz jégtömbjei is belerázkódnak.

 

 

16/05/2016

Simon Réka Zsuzsanna: Borzas Füzike, a királylány, aki átírta a Királylányok Nagy Illemkódexét

Részlet a Majdnem egy tucat királylány című mesekönyvemből.

“Borzas Füzike királylány hajtincsei akkor álltak égnek, amikor akartak, vagyis mindig. A göndör hajfürtöknek senki nem tudott parancsolni. Sem a király, sem a királyné, sem a dadus, de még Füzike sem. Így hát hiába hozatták a legszebb, legdrágább, legújabb és legerősebb fésűket, a hajtincsek ide-oda ugráltak a királylány fején. Fésülhették reggel, délben vagy este, sehogy sem lehetett őket elrendezni, összefogni, de még összefonni sem. Füzike feje néha egy oroszlán sörényéhez, néha egy sokat használt cirokseprűhöz, legtöbbször egy gólyafészekhez vagy egy jól megtépázott szénaboglyához hasonlított….
Ha hétfő reggelenként tükörbe nézett, és egy szénaboglya köszönt vissza a fején, emígy köszöntötte üstökét:
– Üdvözlégy boglya! Látom ma is gereblyére vágysz! Sajnos azzal nem szolgálhatok! Be kell érned a legújabb fésűmmel.

13150090_1082025051853763_310012037_n

Egri Mónika illusztrációja

Ha kedd reggel lépett a tükör elé, és egy oroszlánsörényt vélt felfedezni benne, ekképpen szólt:
– Szervusz, sörényem! Na, ma kit ijesztgessünk? A dadust, a főajtónállót, vagy az üstökömtől mindig hasra eső kincstárnokot?
Ha szerda reggel állt tükör elé, és egy használt cirokseprűt pillantott meg a feje tetején, ezt mondta:
– Kedves fejem, látom, sok seperni való akadt mostanában a palotában.
Ha csütörtökön, pénteken vagy szombaton pislantott a tükörbe, és fészeknek vélte a hajkoronáját, ezt zengte:
– Óóó, dicső fészek, talán a gólyák sem repülnének Afrikába, ha tudnák, királyi fészekben telelhetnének.
Vasárnap, vasárnap legtöbbször nem nézett tükörbe. A fésűket eltette a fürdőszobai szekrénybe, mondván, nekik is jár egy kis pihenés a heti nagy munka után.
Borzas Füzike nőtt nődögélt, vele a kóc is a fején…”

05/05/2016

Simon Réka Zsuzsanna: Sáfrányos Szeklice, a királylány, aki bajszot pingált egy fenevadnak

Részlet a  Majdnem egy tucat királylány című mesekönyvemből.

“…most bemutatkozunk egymásnak, vagy mi lesz?
– Például lehet az is, hogy sikítsz, elájulsz, mi pedig győzelemittasan elrabolunk –vigyorogta el magát a középső fej.
– De lehet az is, hogy úgy összecsiklandozlak titeket, hogy mozdulni nem bírtok majd a nevetéstől, én pedig biciklire pattanok, és győzelemittasan elrobogok.
– Még hogy csiklandozás? Ugyan már! Mi nem vagyunk csiklandohohohohósahahahak – kuncogta el magát a jobbszélső fej, amikor hozzáért a mogyoróbokor a füléhez.
– No, akkor kezdem. Sáfrányos Szeklice vagyok, álca nélküli királylány. Örvendek a szerencsének.
– Hogy micsoda? Sárkányos Szekerceeeee? Ezt most komolyan mondod? Egy sárkányos szekerce? Le akarsz minket kaszabolni? Valld be, valld be, mielőtt felcincálunk! – csapott a homlokára a jobbszélső fej.
– Sáf-rá-nyos, nem Sárkányos. És nem Szekerce, hanem Szeklice. Túl halkan mondtam, vagy ma reggel nem mostatok fület? – mosolyogta el magát a királylány.
– Ja, úgy! Igenis mostunk fület, vagyis én biztosan. Máskor mutatkozz be hangosabban. Hófény – biccentett a jobbszélső fej.
– Hunyor – nyújtotta nyakát a középső fej.
– Hérics, tisztelettel – zárta a sort a balszélső fej.
– Örvendek a szerencsének – biccentett Szeklice.
– Hm, azt mondod, királylány vagy? – akadékoskodott Hófény. Ide a listánkkal!
– Melyik listánkkal? – kérdezett vissza Hunyor.
– Melyik, melyik? Hát a királylányossal.
– Honnan tudjam, melyik listát kéred, amikor legalább tizenkét lista lapul a zsebünkben.
Hérics nem szólt semmit, előhúzott egy hátizsákot, beletúrt, elő-előkapott egy-egy papirost:
– Kedvenc könyveink listája, ez nem az, kedvenc mesefilmjeink listája, hm, ez sem az, kedvenc süteményeink listája, felfalandó lovagok listája, ez sem az. Hol vagy, királylányos lista? Ó, ez az! Lássuk csak. Ellenőriznünk kell, rajta vagy-e a listán, és a fizimiskád megfelel-e a név melletti rajznak – folytatta Hófény.

13230197_1043456355739191_8467769540145277623_n

Egri Mónika illusztrációja

– El sem hiszem, hogy van egy ilyen listátok. Most be fogtok azonosítani? Ez olyan fontos? Ahelyett inkább beszélgessünk – ült le a mogyoróbokor tövébe Szeklice.
– Míg nem tudjuk, kivel állunk szóba, nem beszélgetünk.

Continue reading

31/05/2015

Simon Réka Zsuzsanna: A király, aki nagyon szeretett játszani, AHÁNY KIRÁLY, ANNYI MESE, illusztrálta Gyöngyösi Adrienn, Manó Könyvek

 Hol volt, hol nem volt, az eget gereblyélő kopasz hegyeken innen, a zsibongó tengereken is túl, volt egyszer egy hepehupás birodalom. Tágas terein ódon kőházak álltak, s ha beköszöntött a nyár, a piciny ablakokban gumós begóniák, sétányrózsák, cseppecskevirágok sorakoztak egymás mellett.
Élt ebben a birodalomban egy ifjú király. Nem volt nagy mestere a szavaknak, megszólalni kevésbé szeretett. Sokszor megesett, hogy belevörösödött a füle hegye is, ha birodalmi beszédet kellett tartania. Nemigen járt társaságba, ha tehette, vendégeket sem fogadott. Talán ez volt az oka annak, hogy nem voltak barátai. Azt beszélik, minden akkor kezdődött, amikor egy szépséges királylány összetörte a szívét. Nem volt fölényes, sem gőgös, tisztelettudóan bánt az őt körülvevőkkel, de egyedül járt-kelt, a világ szeme elől elbújva élte mindennapjait. Sosem volt ideje senkire és semmire. Sosem dugta ki az orrát még a királyi nagykertbe sem. Nem ült fel egyik pejlova hátára sem, hogy körbelovagoljakirályi birtokát. Nem olvasott a kerti futószőlő-lugas alatt, és soha nem mártózott meg a palota melletti, áttetsző vizű folyóban. Hogy mégis mit csinált? Bezárkózott a palota legeldugottabb szobájába és egész nap csak játszott. Neki volt a világon a legnagyobb játékgyűjteménye. Gyűjtötte a fajátékokat, logikai játékokat, kirakósokat, kisvonatokat, fabábokat, marionetteket, a felhúzható zeneszerkezeteket, a bohócokat, a műanyag katonákat, társasjátékokat, a kis repülőket, búgócsigákat. Ott ücsörgött a bezárt szobában, és játszott reggeltől estig. Néha még ebédelni is elfelejtett. A játékok meg csak gyűltek. Messzi vidékekről rendelte a legújabb játékcsodákat. Míg új volt egy játék, repesett a szíve az örömtől, de ahogy letépte a csomagolópapírt, kibontotta a dobozokat, megcsodálta a kapott szerzeményt, máris megkopott az öröme. Játszott, hogy teljen az idő, hogy lefoglalja magát, hogy ne gondoljon a magányára, de azt érezte, valami egyre
erősebben szöszmötöl ott belül. Szuszákol a lelkében a búbánat. Egyik kora reggelen rémálomból ébredt. Minden porcikája remegett. Izzadt homlokát törölgette, és próbálta felidézni magában a rémképeket. Csak arra emlékezett, hogy sötétség borul mindenre, és ő egy nagy, kihalt, hatalmas kőházakkal körülvett szűk téren áll, és senki nincs körülötte. Kipattant az ágyból, gyorsan megmosakodott, felöltötte legelnyűttebb gúnyáját.
Lerobogott a lépcsőn, intett a főajtónállónak, nyissa rögvest a nagykaput. Mély levegőt szívott, aztán kilépett. A királyi város piacterére indult. Amikor odaért, egy pillanatra megtorpant , becsukta a szemét, és hallgatta az utcai zsivajgást, szívta magába a piactéri reggeli kalács bódító illatát. Kedve lett volna mindenkit a keblére ölelni, de tudta, aligha tehetne ilyet. Mosolyogva folytatta útját, ide-oda kanyargott a kis utcákban. Pásztázta a házakat, az ismeretlen tekinteteket. Raktározta a sok látványt. Ahogy így bandukolt, egy zsákutcába fordult. Az utca végén ódon kőház. A kőház előtt öt szakadt ruhájú, mezítlábas kisfiú. Mindegyik kezében apró kődarab.
− Most én jövök – nyafogott a legkisebb –, ez így nem tisztességes.
− Azért, mert nem tudsz számolni, nem mi vagyunk a hibásak – röhörészett egy kopaszra nyírt nagylegény.
− De igenis tudok számolni – törölgette piszkos kezével bal szemét a legkisebb.
− Ne sírj már, senki nem bántott! – fordult a legkisebbhez egy mosolygó vöröshajú.
− Fújd ki az orrod! – szólt egy lyukas sapkás, és zsebkendőt nyújtott a legkisebbnek.
− Mit játszotok? – lépett elő a király egy korhadozó fakapu alól.
− Kődobálóst – mondta egy szeplős kisfiú és kételkedően végigmérte azidegent.
− Nézhetem?
A gyerekek összenéztek, megvonták a vállukat.
– Nincs kedved velünk játszani? – kérdezte a legkisebb.

ja¦üte¦ük_kira¦üly

Gyöngyösi Adrienn illusztrációja

− Hát elment az eszed? – horkant fel a legnagyobb –, tán nem gondoltad, hogy felnőtt létére beáll?

Continue reading

14/04/2015

Simon Réka Zsuzsanna – Enrique Quevedo: Jónás

A Jónás című történetem Bertóti Johannának íródott karácsonyi ajándékként, az Író Cimborák oldalra. Az illusztrációt Enrique Quevedo, spanyol illusztrátor készítette hozzá. A történet spanyolul ITT olvasható. Készül a történet folytatása.

Egy szürke toronyház legfelső emeletén lakott Jónás. A zsúfolt, zajos nagyvárosban, ahol élt, az emberek szürke ruhákba bújtak, és éjt nappallá téve sötét irodaházakban robotoltak. Nem volt sem kedvük, sem idejük beszélgetni egymással. Köszönés helyet fejet biccentettek, és ha valamit közölni szerettek volna, unottan mutogattak, vagy papírfecnikre írták a közlendőjüket. Jónás sokszor szeretett volna szóba elegyedni valakivel. Mesélt volna a hosszú évek óta szövögetett terveiről, a dédelgetett álmairól, de ha bárki közelében megszólalt, úgy néztek rá, mintha zavart lenne az elméje. Ilyenkor otthagyta a füstös utcákat, felcammogott a toronyház tetejére, és faládákban nevelt fűszernövényeihez beszélt. Velük osztotta meg minden búját, baját, örömét. Aztán kiült a tető szélére, vagy olvasott, vagy a messzeséget fürkészte. Vágyakat számlált, terveket listázott.
Minden reggel hajnalban ébredt, cipelte a napilapokat, koptatta az utcákat rozzant, öreg biciklijén. Amikor befejezte az újságkihordást, gyalog indult neki a zajrengetegnek. Bóklászott az utcákon, keresgélt, kutatott. Nagy zsákba gyűjtötte, amiket a városlakók kidobtak. Amikor megtelt a zsákja, felhurcolkodott a toronyház tetejére, és hosszasan elemezgette a talált kincseket. Külön kupacba rakta a hasznos és a „valamire még jó lesz” dolgokat. A hasznosnak vélt kacatokat megtisztította, és feliratos dobozokban őrizgette őket tovább.
Esténként kiült a fűszernövényei mellé, tákolt asztalára megsárgult papírtekercseket teregetett. Írt, számolt, rajzolt. Mielőtt nyugovóra tért volna, a tekercseket egy faládába helyezte. A ládát gondosan kulcsra zárta. Egy hűvös nyári éjszakán arra ébredt, a szobájában csapkod az eső. Nyitva felejtette a tetőajtót. Felágaskodott a tetőtérre vezető létrán, hogy becsukja. Kidugta a fejét, és megpillantotta az asztalát.

Enrique Quevedo alkotása

Enrique Quevedo alkotása

Az asztalon egy szétázott hosszú papírtekercs feküdt. Continue reading

06/04/2015

Újabb gyerekversek

Simon Réka Zsuzsanna: Anyaaa

Anyaaa,
nézd, még nincs is este,
játsszunk még egy keveset,
jaj, a cumim, hova ugrott,
azt hiszem, hogy leesett.
Emelj ki ebből az ágyból,
hol a macim, nem találom.
Nem jön álom a szememre,
hadd ülhessek az öledbe.
Éhes vagyok, tejet kérek,
ne oltsd le a lámpát, kérlek.
Mesélj még, csak egy rövidet,
innék még egy pohár vizet.
Pisilnem kell, fáj a torkom,
bedugult a pici orrom.
Mi mozog a függöny mögött,
hallottam, ahogy köhögött.
Ne menj, kérlek, maradj velem,
be is csukom már a szemem.
El is alszom reggel hatig,
pihenhetsz te is hajnalig.

 
Continue reading

06/01/2015

Simon Réka Zsuzsanna: A pipacsképű boglárka meséje

Ez a mese az unokahúgomnak, Dorottyának, íródott. A mese 2009-ben jelent meg a kolozsvári Napsugárban, a Pukka és az évszakok című mesekönyvemben is olvasható. A mese végén található link a Napsugár oldalán található meséhez vezet. Az illusztráció Szabó Zelmira munkája.

Dorottyának

Hol volt, hol nem volt, a messzi Gombóchegyen is túl, két arasszal még odébb, khm, khm, khm, egy icipicit mégiscsak visszább, élt egyszer egy pipacsképű ázsiai boglárka. A legszebb volt valamennyi boglárka közül, de ezt ő nem tudhatta. Fogalma sem volt arról, hogy a kerek nagyvilágon léteznek még rajta kívül is boglárkák. Így hát boldogan élt, piros szirmaival minden délelőtt megfürdött a tűző nap sugaraiban, s csilingelő virághangon nevetett, ha a szél megcsiklandozta áttetsző, törékeny szirmait.
A pompás virágszőnyeg, ahol a kis boglárka hajladozott, betakarta a kertet. Szorgos, vidám méhecskék jártak oda, s nektárgyűjtés közben távoli vidékekről meséltek érdekes történeteket.
– Boglárka, kisboglár! – szólongatta Zümzi, a méhecske, a kis pipacsképűt. Continue reading

%d bloggers like this: