Simon Réka Zsuzsanna: Zengazég Benő és az iskola

A mese megjelent az ÍRÓ CIMBORÁK oldalon.

(Astrid Lindgren emlékének és zseniális művészetének adózva)

                                                                                Hároméves énem

Zengazég Benő kilencéves múlt, és egy fehérre meszelt házban lakott az apukájával. Az apukáját kilenc éve alatt nem sokszor látta, mert az apukája, Zengazég Tóbiás, volt a világ második, néha pedig a világ első számú detektívje. Gonosz bűnözők után futkosott reggel, délben, este. Csak éjszaka járt haza aludni. Az anyukáját még annyiszor sem látta, mint az apukáját, mert az anyukája, Zengazég Ambrózia, világhírű cirkuszi mutatványos volt. Egy kék elefánt hátán járta a világot. Egyszer még képeslapot is küldött valahonnan a világvégéről.
Benő így legtöbbször egyedül volt otthon, de ezt a legkevésbé bánta, mert így éppen akkor tarthatott magának szülinapi zsúrt, amikor éppen akart. S hogy mikor akart? Ha esett, ha fújt, minden szombaton.
Benő legalább annyira szerette az iskolát, mint amennyire utálta a büntetéseket. Ha pedig iskolába ment, akkor a büntetéseket sem tudta megúszni. Ha óra közben sokat kotyogott, a mindent eltakaró barna cserépkályha mögötti sarokba kellett beállnia. Ha a mellette ülő kislányt csipkedéssel szerette volna szóra bírni, a legutolsó padban kellett végigkuksolnia a napot. Ha a szünetben ismételten a tanító néni lábára lépett, hiába hajtogatta kedvesen: – Tessék nyugodtan visszalépni! –, a tanító néni elküldte házi feladatot ellenőrizni.

Advertisements

Tamási Áron: A legényfa kivirágzik

Tamási iránti rajongásom már magam sem emlékszem, mikor kezdődött. Édesanyám egyik kedvenc írója volt. Gyermekkoromban sokszor idézgetett, főleg Tamási Ábeljéből (pl. “mi nem ettünk együtt fuszulyka levest”,  “miképpen az állatnak a körmeivel és a fogával kell harcolnia, azonképpen az embernek az eszével”), és ő adta a kezembe először Ábel a rengetegben című művét is. Olyannyira szerette, hogy engem kétszer is elvitt gyerekként Farkaslakára, az író szülőfalujába. Nem tudom, ezzel más hogy van, de az én erdélyi gyökeremhez elválaszthatatlanul hozzátartozik Tamási Áron írásművészete. Ő az egyik olyan író, akinek az olvasása igazi kaland. Én sokszor újraolvasom, ízlelgetem a sorait, és akkor is előveszem, ha éppen fejbe kólint a nagybetűs szomorúság, és akkor is, ha nagyon jó a kedvem.

Gyurkovics Tibor: Kudi, a levegőember

 Gyurkovics Tibor műve 1985-ben látott napvilágot a Móra Kiadónál. Gyulai Líviusz illusztrálta.
A könyv főhőse Boja (Lányomlánya), az író unokája. Míg a család többi tagja dolgozik, nagypapa, azaz Papuli, és Boja, azaz Lányomlánya, együtt töltik az időt.
A könyv Boja iskolakezdése előtti egy évét meséli el harminckét sziporkázó, nagyon szerethető történetben. Az egész könyvet áthatja az a gyermeki báj, az a kendőzetlen őszinteség, ahogyan Boja látja, láttatja a világot, az ahogyan viszonyul önmagához, a környezetéhez, a mindennapokhoz, az ünnepekhez, Kudihoz, képzeletbeli barátjához. A könyv decemberi történettel indít, egyenesen belerohanunk Papuliba, Bojába és egy talpas poháron nokedliujjnyomokat hagyó Mikulásba is.

Simon Réka Zsuzsanna: Borzas Füzike, a királylány, aki átírta a Királylányok Nagy Illemkódexét

Részlet a Majdnem egy tucat királylány című mesekönyvemből.

“Borzas Füzike királylány hajtincsei akkor álltak égnek, amikor akartak, vagyis mindig. A göndör hajfürtöknek senki nem tudott parancsolni. Sem a király, sem a királyné, sem a dadus, de még Füzike sem. Így hát hiába hozatták a legszebb, legdrágább, legújabb és legerősebb fésűket, a hajtincsek ide-oda ugráltak a királylány fején. Fésülhették reggel, délben vagy este, sehogy sem lehetett őket elrendezni, összefogni, de még összefonni sem. Füzike feje néha egy oroszlán sörényéhez, néha egy sokat használt cirokseprűhöz, legtöbbször egy gólyafészekhez vagy egy jól megtépázott szénaboglyához hasonlított….
Ha hétfő reggelenként tükörbe nézett, és egy szénaboglya köszönt vissza a fején, emígy köszöntötte üstökét:
– Üdvözlégy boglya! Látom ma is gereblyére vágysz! Sajnos azzal nem szolgálhatok! Be kell érned a legújabb fésűmmel.

Egri Mónika illusztrációja

Ha kedd reggel lépett a tükör elé, és egy oroszlánsörényt vélt felfedezni benne, ekképpen szólt:
– Szervusz, sörényem! Na, ma kit ijesztgessünk? A dadust, a főajtónállót, vagy az üstökömtől mindig hasra eső kincstárnokot?
Ha szerda reggel állt tükör elé, és egy használt cirokseprűt pillantott meg a feje tetején, ezt mondta:
– Kedves fejem, látom, sok seperni való akadt mostanában a palotában.
Ha csütörtökön, pénteken vagy szombaton pislantott a tükörbe, és fészeknek vélte a hajkoronáját, ezt zengte:
– Óóó, dicső fészek, talán a gólyák sem repülnének Afrikába, ha tudnák, királyi fészekben telelhetnének.
Vasárnap, vasárnap legtöbbször nem nézett tükörbe. A fésűket eltette a fürdőszobai szekrénybe, mondván, nekik is jár egy kis pihenés a heti nagy munka után.
Borzas Füzike nőtt nődögélt, vele a kóc is a fején…”

Simon Réka Zsuzsanna: Sáfrányos Szeklice, a királylány, aki bajszot pingált egy fenevadnak

Részlet a  Majdnem egy tucat királylány című mesekönyvemből.

“…most bemutatkozunk egymásnak, vagy mi lesz?
– Például lehet az is, hogy sikítsz, elájulsz, mi pedig győzelemittasan elrabolunk –vigyorogta el magát a középső fej.
– De lehet az is, hogy úgy összecsiklandozlak titeket, hogy mozdulni nem bírtok majd a nevetéstől, én pedig biciklire pattanok, és győzelemittasan elrobogok.
– Még hogy csiklandozás? Ugyan már! Mi nem vagyunk csiklandohohohohósahahahak – kuncogta el magát a jobbszélső fej, amikor hozzáért a mogyoróbokor a füléhez.
– No, akkor kezdem. Sáfrányos Szeklice vagyok, álca nélküli királylány. Örvendek a szerencsének.
– Hogy micsoda? Sárkányos Szekerceeeee? Ezt most komolyan mondod? Egy sárkányos szekerce? Le akarsz minket kaszabolni? Valld be, valld be, mielőtt felcincálunk! – csapott a homlokára a jobbszélső fej.
– Sáf-rá-nyos, nem Sárkányos. És nem Szekerce, hanem Szeklice. Túl halkan mondtam, vagy ma reggel nem mostatok fület? – mosolyogta el magát a királylány.
– Ja, úgy! Igenis mostunk fület, vagyis én biztosan. Máskor mutatkozz be hangosabban. Hófény – biccentett a jobbszélső fej.
– Hunyor – nyújtotta nyakát a középső fej.
– Hérics, tisztelettel – zárta a sort a balszélső fej.
– Örvendek a szerencsének – biccentett Szeklice.
– Hm, azt mondod, királylány vagy? – akadékoskodott Hófény. Ide a listánkkal!
– Melyik listánkkal? – kérdezett vissza Hunyor.
– Melyik, melyik? Hát a királylányossal.
– Honnan tudjam, melyik listát kéred, amikor legalább tizenkét lista lapul a zsebünkben.
Hérics nem szólt semmit, előhúzott egy hátizsákot, beletúrt, elő-előkapott egy-egy papirost:
– Kedvenc könyveink listája, ez nem az, kedvenc mesefilmjeink listája, hm, ez sem az, kedvenc süteményeink listája, felfalandó lovagok listája, ez sem az. Hol vagy, királylányos lista? Ó, ez az! Lássuk csak. Ellenőriznünk kell, rajta vagy-e a listán, és a fizimiskád megfelel-e a név melletti rajznak – folytatta Hófény.

Egri Mónika illusztrációja

– El sem hiszem, hogy van egy ilyen listátok. Most be fogtok azonosítani? Ez olyan fontos? Ahelyett inkább beszélgessünk – ült le a mogyoróbokor tövébe Szeklice.
– Míg nem tudjuk, kivel állunk szóba, nem beszélgetünk.

Simon Réka Zsuzsanna: A király, aki nagyon szeretett játszani, AHÁNY KIRÁLY, ANNYI MESE, illusztrálta Gyöngyösi Adrienn, Manó Könyvek

 Hol volt, hol nem volt, az eget gereblyélő kopasz hegyeken innen, a zsibongó tengereken is túl, volt egyszer egy hepehupás birodalom. Tágas terein ódon kőházak álltak, s ha beköszöntött a nyár, a piciny ablakokban gumós begóniák, sétányrózsák, cseppecskevirágok sorakoztak egymás mellett.
Élt ebben a birodalomban egy ifjú király. Nem volt nagy mestere a szavaknak, megszólalni kevésbé szeretett. Sokszor megesett, hogy belevörösödött a füle hegye is, ha birodalmi beszédet kellett tartania. Nemigen járt társaságba, ha tehette, vendégeket sem fogadott. Talán ez volt az oka annak, hogy nem voltak barátai. Azt beszélik, minden akkor kezdődött, amikor egy szépséges királylány összetörte a szívét. Nem volt fölényes, sem gőgös, tisztelettudóan bánt az őt körülvevőkkel, de egyedül járt-kelt, a világ szeme elől elbújva élte mindennapjait. Sosem volt ideje senkire és semmire. Sosem dugta ki az orrát még a királyi nagykertbe sem. Nem ült fel egyik pejlova hátára sem, hogy körbelovagoljakirályi birtokát. Nem olvasott a kerti futószőlő-lugas alatt, és soha nem mártózott meg a palota melletti, áttetsző vizű folyóban. Hogy mégis mit csinált? Bezárkózott a palota legeldugottabb szobájába és egész nap csak játszott. Neki volt a világon a legnagyobb játékgyűjteménye. Gyűjtötte a fajátékokat, logikai játékokat, kirakósokat, kisvonatokat, fabábokat, marionetteket, a felhúzható zeneszerkezeteket, a bohócokat, a műanyag katonákat, társasjátékokat, a kis repülőket, búgócsigákat. Ott ücsörgött a bezárt szobában, és játszott reggeltől estig. Néha még ebédelni is elfelejtett. A játékok meg csak gyűltek. Messzi vidékekről rendelte a legújabb játékcsodákat. Míg új volt egy játék, repesett a szíve az örömtől, de ahogy letépte a csomagolópapírt, kibontotta a dobozokat, megcsodálta a kapott szerzeményt, máris megkopott az öröme. Játszott, hogy teljen az idő, hogy lefoglalja magát, hogy ne gondoljon a magányára, de azt érezte, valami egyre
erősebben szöszmötöl ott belül. Szuszákol a lelkében a búbánat. Egyik kora reggelen rémálomból ébredt. Minden porcikája remegett. Izzadt homlokát törölgette, és próbálta felidézni magában a rémképeket. Csak arra emlékezett, hogy sötétség borul mindenre, és ő egy nagy, kihalt, hatalmas kőházakkal körülvett szűk téren áll, és senki nincs körülötte. Kipattant az ágyból, gyorsan megmosakodott, felöltötte legelnyűttebb gúnyáját.
Lerobogott a lépcsőn, intett a főajtónállónak, nyissa rögvest a nagykaput. Mély levegőt szívott, aztán kilépett. A királyi város piacterére indult. Amikor odaért, egy pillanatra megtorpant , becsukta a szemét, és hallgatta az utcai zsivajgást, szívta magába a piactéri reggeli kalács bódító illatát. Kedve lett volna mindenkit a keblére ölelni, de tudta, aligha tehetne ilyet. Mosolyogva folytatta útját, ide-oda kanyargott a kis utcákban. Pásztázta a házakat, az ismeretlen tekinteteket. Raktározta a sok látványt. Ahogy így bandukolt, egy zsákutcába fordult. Az utca végén ódon kőház. A kőház előtt öt szakadt ruhájú, mezítlábas kisfiú. Mindegyik kezében apró kődarab.
− Most én jövök – nyafogott a legkisebb –, ez így nem tisztességes.
− Azért, mert nem tudsz számolni, nem mi vagyunk a hibásak – röhörészett egy kopaszra nyírt nagylegény.
− De igenis tudok számolni – törölgette piszkos kezével bal szemét a legkisebb.
− Ne sírj már, senki nem bántott! – fordult a legkisebbhez egy mosolygó vöröshajú.
− Fújd ki az orrod! – szólt egy lyukas sapkás, és zsebkendőt nyújtott a legkisebbnek.
− Mit játszotok? – lépett elő a király egy korhadozó fakapu alól.
− Kődobálóst – mondta egy szeplős kisfiú és kételkedően végigmérte azidegent.
− Nézhetem?
A gyerekek összenéztek, megvonták a vállukat.
– Nincs kedved velünk játszani? – kérdezte a legkisebb.

Gyöngyösi Adrienn illusztrációja

− Hát elment az eszed? – horkant fel a legnagyobb –, tán nem gondoltad, hogy felnőtt létére beáll?

Simon Réka Zsuzsanna – Enrique Quevedo: Jónás

A Jónás című történetem Bertóti Johannának íródott karácsonyi ajándékként, az Író Cimborák oldalra. Az illusztrációt Enrique Quevedo, spanyol illusztrátor készítette hozzá. A történet spanyolul ITT olvasható. Készül a történet folytatása.

Egy szürke toronyház legfelső emeletén lakott Jónás. A zsúfolt, zajos nagyvárosban, ahol élt, az emberek szürke ruhákba bújtak, és éjt nappallá téve sötét irodaházakban robotoltak. Nem volt sem kedvük, sem idejük beszélgetni egymással. Köszönés helyet fejet biccentettek, és ha valamit közölni szerettek volna, unottan mutogattak, vagy papírfecnikre írták a közlendőjüket. Jónás sokszor szeretett volna szóba elegyedni valakivel. Mesélt volna a hosszú évek óta szövögetett terveiről, a dédelgetett álmairól, de ha bárki közelében megszólalt, úgy néztek rá, mintha zavart lenne az elméje. Ilyenkor otthagyta a füstös utcákat, felcammogott a toronyház tetejére, és faládákban nevelt fűszernövényeihez beszélt. Velük osztotta meg minden búját, baját, örömét. Aztán kiült a tető szélére, vagy olvasott, vagy a messzeséget fürkészte. Vágyakat számlált, terveket listázott.
Minden reggel hajnalban ébredt, cipelte a napilapokat, koptatta az utcákat rozzant, öreg biciklijén. Amikor befejezte az újságkihordást, gyalog indult neki a zajrengetegnek. Bóklászott az utcákon, keresgélt, kutatott. Nagy zsákba gyűjtötte, amiket a városlakók kidobtak. Amikor megtelt a zsákja, felhurcolkodott a toronyház tetejére, és hosszasan elemezgette a talált kincseket. Külön kupacba rakta a hasznos és a „valamire még jó lesz” dolgokat. A hasznosnak vélt kacatokat megtisztította, és feliratos dobozokban őrizgette őket tovább.
Esténként kiült a fűszernövényei mellé, tákolt asztalára megsárgult papírtekercseket teregetett. Írt, számolt, rajzolt. Mielőtt nyugovóra tért volna, a tekercseket egy faládába helyezte. A ládát gondosan kulcsra zárta. Egy hűvös nyári éjszakán arra ébredt, a szobájában csapkod az eső. Nyitva felejtette a tetőajtót. Felágaskodott a tetőtérre vezető létrán, hogy becsukja. Kidugta a fejét, és megpillantotta az asztalát.

Enrique Quevedo alkotása

Az asztalon egy szétázott hosszú papírtekercs feküdt.

Újabb gyerekversek

Simon Réka Zsuzsanna: Anyaaa

Anyaaa,
nézd, még nincs is este,
játsszunk még egy keveset,
jaj, a cumim, hova ugrott,
azt hiszem, hogy leesett.
Emelj ki ebből az ágyból,
hol a macim, nem találom.
Nem jön álom a szememre,
hadd ülhessek az öledbe.
Éhes vagyok, tejet kérek,
ne oltsd le a lámpát, kérlek.
Mesélj még, csak egy rövidet,
innék még egy pohár vizet.
Pisilnem kell, fáj a torkom,
bedugult a pici orrom.
Mi mozog a függöny mögött,
hallottam, ahogy köhögött.
Ne menj, kérlek, maradj velem,
be is csukom már a szemem.
El is alszom reggel hatig,
pihenhetsz te is hajnalig.

 

Simon Réka Zsuzsanna: Pöttyös (mese)

Megjelent a kolozsvári Napsugárban, 2009-ben. A lap alján levő linkre kattintva, megtekinthető a mese megtekinthető a Napsugár oldalán, Szabó Zelmira illusztrációjával

Pöttyös, a gömbölyded, sosem használt radírgumi, Péter ceruzáktól zsúfolt tolltartójában lakott, egy tucat színes ceruza, egy töltőtoll és három elkoptatott radírgumi társaságában. Aprócska labdához hasonlított, zöldeskék pöttyök ékeskedtek rajta. Aki Péter tolltartójába kukkantott, nem tudta megállni, hogy kézbe ne vegye Pöttyöst. Ámulattal csodálták szokatlan alakját, puhaságát, kedvesen világító pöttyeit. Csak Péter nem látta szépnek. Sohasem vette kézbe, és nem is radírozott vele. Csúnyának és használhatatlannak tartotta.

Simon Réka Zsuzsanna: A TÉL egy fagyos reggelen (mese)

A napokban a meséim közül olyanokat közlök a Gyerekkönyvölelőn, amelyek a kolozsvári Napsugár és Szivárvány gyereklapokban láttak napvilágot. Ez a mese 2009-ben jelent meg a kolozsvári Szivárványban.

A tél egy fagyos reggelen azt gondolta magában, ejnye hát, irgumburumm haddelhadd, elég volt az egyszínű fehérségből. Nagyon megunta ám, hogy fehér gúnyát öltve járta a világot. Így hát, nagy, igen nagy elhatározásra jutott. Ő bizony ezután már színes lesz. Színes jégcsapok lógnak majd az ereszek aljáról, színes hópelyhektől lesz tarka az égbolt, színes hóemberek álldogálnak majd az udvarokon, és még a hideg, fagyos fuvallat is színes lesz. Papírra véste kedvenc színeit, nehogy kifelejtse valamelyiket. Kiválasztotta a sárgát, a kéket, a zöldet, a narancssárgát, a lilát, a rózsaszínt, a barnát, a mályvavöröset, a pirosat. Hozzá is látott a világbetakaró köpönyeg megvarrásához, de halk, erőtlen kopogás ütötte meg a fülét, a tél ajtót nyitott, és beengedte a jövevényt.
– Szervusz, tél – köszönt illedelmesen a kis idegen -, engem nem szeretnél kiválasztani a többiek közé?