Újabb interjúalanyom, LAKATOS István, grafikusművész, Magyarország egyik legelismertebb képregényrajzolója, aki a 2009-ben meghirdetett Aranyvackor (A Magyar Gyerekkönyvkiadók Egyesülésének gyerekirodalmi és illusztrációs pályázata) pályázat aprópóján meseregényírásba kezdett, és milyen jól tette. Így született meg a Dobozváros (a Magvető adta ki 2011-ben), az utóbbi évtizedek egyik legjobb meseregénye, ami elnyerte az IBBY ÉV gyermekkönyve 2011– díját. A történet főszereplője Zalán, akinek egy napon arra kell ráébrednie, hogy a szülei nem az igaziak, kicserélték őket a dobozvárosiak. Székláb segítségével kezdi meg útját, a keresést, közben pedig az egész addigi élete megváltozik, megtanul lemondani, elfogadni, küzdeni.
Lakatos István írt már korábban ingyenes magazinba DVD-kritikákat is, készített már Poe-feldolgozást. Nevéhez fűződik a 2008-ban megjelent Miserere homine (Ember, irgalmazz!) című tizenhat oldalas képregény, a különös hangulatú Lencsilány-album, amely 2010-ben a Nyitott Könyvműhely gondozásában látott napvilágot. Illusztrálta Ljudmila Ulickaja magyarul megjelent mesekönyveit, életre keltette Bátky András Bazsó és Borkáját. Képregényei jelentek meg a Műútban és a Pinkhellben is. Begyűjtött sok művészetéért járó elismerést és díjat, és mi, akik rajongói lettünk a Dobozvárosnak, István jellegzetes rajzainak, izgatottan várjuk az újabb általa írt és illusztrált gyerekkönyveket.
Köszönöm neki ezt a számomra nagyon kedves interjút.
Milyen gyerek voltál? Szerettél olvasni? Olvastál-e olyan irodalmi műveket, amelyek megborzongtattak, de ettől eltekintve kedvenceiddé váltak?
Szerintem olyan voltam, mint bármelyik gyerek. Szerettem felderítő útra járni, nyaranta estem-keltem, akkor volt sikeres a nyáriszünet, ha mindkét térdemet minimum tenyérnyi sebhelyek voltak. Nagyapám tanyája mellett volt egy kis liget egy kettétört fával. Arra a fára hurcoltam fel egy rossz hűtőt, mindenféle limlomot, hogy bunkert építsek magamnak. Néha kincset is kerestem és egyszer elkezdtem gödröt ásni, hátha sikerült keresztülfúrni a Földet. Sokat rajzoltam, később képregényeket is, az ágyam fölé a falra felfestettem Indiana Jones-ot, Yodát, egy Predatort, a Halálcsillagot, aztán egy Alient is akartam, de anyu közölte, hogy azt az ocsmányságot felejtsem el. Azt hiszem a Jim Carrey-féle Maszkot festettem a helyére. Aztán amikor negyedikes-ötödikes koromban kaptam egy mechanikus írógépet, folyton kopácsoltam, félbehajtott írólapokra, hogy könyvszerű formája legyen, elkezdtem írni egy Indiana Jones-regényt, később egy földönkívüli-inváziósat és még néhány más történetet is – persze egyiket sem fejeztem be soha. Írtam viszont egy 400 fejezetpontos lapozgatós könyvet, ami ugyan egy létező játékkönyv koppintása volt, de legalább végig lehetett játszani. Néhány rajzot is csináltam hozzá. És sokat olvastam. Olyannyira, hogy a könyvtárban már hamar beengedtek a felnőtt részlegre, sőt jóval több könyvet kölcsönözhettem ki, mint amennyit általában engedtek. Egy csomó regényt olvastam, de ami most eszembe jut, hogy nagyon féltem tőle, az a Szíriusz kapitány fogságban volt. Emlékszem, a hideg is kirázott, amikor felderítik a szuenók elhagyott barlangjait és a szereplők rájönnek, hogy azok mesterségesen létrehozott apró, repülő emberkék. A Szíriusz kapitány-sorozatot a mai mai napig nagyon szeretem. Gianni Rodari Beleestem a tévébe című regénye is megborzongatott, többször is elolvastam. Több most nem jut az eszembe, pedig biztosan akadnának még kedvencek.
Gyerekkorodban milyen képregényeket bújtál? Már akkor tudtad, hogy a képregény-készítés lesz a te utad?
Először a Bobót és a Góliátot. Még nem ismertem a betűket, így anyu olvasta fel. Később jöttek a szuperhős képregények, a Batman Gyilkos tréfája – elég durva, hogy ezzel a kifejezetten felnőtt történettel kezdték a sorozatot -, és szép sorjában a többi. A Fantomot, a Robotzsarut anyukám is szerette. Valamikor alsótagozatos koromban Tim Burton első Batman-filmjének hatására rajzoltam is képregényt a Denevéremberről (mi tagadás, nagyjából ugyanaz volt a története, mint a filmé), legnagyobb öcsém ceruzával kiszínezte, ahogy a kisgyerekek szokták, anyu pedig középen összevarrta a félfamentes rajzlapokat. Akkor még nem tudtam, hogy később ezzel akarok foglalkozni, az jóval később alakult ki, nagyjából olyan húsz éves lehettem.
A 6. Magyar Képregény Fesztiválra jelent meg legelső önálló munkád a Lencsilány című képregény-album. A gyermeki báj és a kísértetiesség, borzongás vonul végig a műveden. Hogyan született a Lencsilány és milyen volt a fogadtatása?
Elég sokat beszéltem már a Lencsilány születésének körülményeiről. Szerelmi históriából, ami óta nagyon sok minden megváltozott és már nem is érdekelnek a kezdetek. Bennem most már csak a pici Lencsilány figurája él, már jó ideje nincsen mögötte semmilyen emlék, végre valahára.
Lencsilány
Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne fontos, mert nagyon is az, ezért sem jelent még meg folytatása a kötetnek. Nehezen engedek az elképzeléseimből, akkor inkább ne legyenek új mesék soha többé. Ezért nem tartom valószínűnek, hogy önálló kiadványban folytatni tudjam, mégsem adom fel, más utakat keresgélek, mert maradt bennem jó néhány mese. A könyv fogadtatása minden képzeletet felülmúlt, talán kijelenthetem, hogy bizonyos körökben kultikussá vált.
Többen mondták már, hogy a művészeted Tim Burton, Neil Gaiman világához közelít. Én nem szeretnék hasonlítgatni, arra azonban kíváncsi lennék, kik azok a művészek, akik nagymértékben hatottak rád, a fejlődésedre, a munkáidra?
Ők ketten valóban nagy hatással voltak a munkáimra, a műveikhez való hasonlítás pedig egyszerre megtisztelő és rossz is. A címkékkel egyúttal skatulyába is kerülök, továbbá e nevek hallatán sokan gondolhatják, hogy na, egy újabb epigon. Remélem, az évek alatt már kialakult az a stílus, ami csakis rám jellemző, bár általában azt mondják, hogy jellegzetesek a rajzaim, könnyen felismerhetőek. Egyébként nem szeretem felsorolni a neveket, mert valakit mindig kihagyok, viszont Sajdik Ferencet és Heinzelmann Emmát mégis meg kell említenem.
Hogyan kezdtél el írni? A Magvető Kiadónál napvilágot látott Dobozváros című meseregényed idén IBBY díjat is kapott. Mesélj nekünk a könyvről. Mikor és miért adtad a fejed meseregényírásra?
Régen voltak mindenféle risszrossz novelláim, de még csak ábrándozni sem mertem arról, hogy egyszer regényt írok. Az olyan Nagy Dolog. A Dobozváros is egyrészt véletlenül, másrészt muszájból született. Pályáztam az Aranyvackorra, de a rajzok mellé szöveget is vártak. Mivel nem találtam magam mellé írót, jobb híján nekiültem, hogy írjak valamit.
Zalán és Székláb
Messziről úgy nézett ki, hogy egy hosszabb történet első három fejezete, de soha nem akartam folytatni, hiszen csak egy blöff volt a rajzok mellé. Aztán mégis a szöveggel nyertem a két különdíjat és így jutottam el a Magvetőhöz is, ahol már korábban megmutattam a készülő Lencsilányt is. Rá lettem hát kényszerítve, hogy befejezzem a történetet, azután mindenki meglepődött, amikor elküldtem az első ötven oldalt azzal, hogy ez nagyjából a negyede-ötöde a teljes történetnek. Kiderült, hogy egy viszonylag rövid szövegre számítottak, sok-sok rajzzal. Én sem hittem volna, hogy igazi regény lesz belőle, menet közben alakult így, ahogy egyre jobban elmerültem a Dobozváros világában.
Megváltoztatta az IBBY-díj az íráshoz való viszonyod? Lesz még általad írt és illusztrált meseregény?
Nagyon úgy néz ki, hogy lesz, bár még nem tudom, lesznek-e benne rajzok. Már van egy alapötletem, elkezdtem nagy vonalakban kidolgozni a cselekményt, de még nagyon sok munkám lesz vele. Nemsokára muszáj elkezdenem írni, de nagyon félek. Ahogy a Pókemberben is mondják, a nagy erő nagy felelősséggel jár, és én még azt sem tudtam feldolgozni, hogy egyáltalán megírtam egy regényt – a hihetetlenül jó fogadtatás, a díj pedig csak fokozták a félelmeimet. Ezzel kapcsolatban visszatérő rémálmaim is vannak. Azt hittem, egy idő után mindez elmúlik, de úgy tűnik, nem. Talán csak akkor leszek képes kiverni a fejemből, ha már nyakig benne leszek a következő történetben. Remélem, képes leszek rá, hogy megírjam. Szándékosan ki is fogok szúrni magammal, mert egy kitalált világban fog játszódni, így nem támaszkodhatom mankókra, mint a Dobozváros popkulturális utalásai. És nem akarok többet egy egyszerű kalandregénynél, aztán ki tudja, mi lesz belőle, Zalán utazása is csak egy szimpla kalandnak indult.
Készülnek-e ma Magyarországon gyerekeknek szóló, jó minőségű képregények?
Bár nagyon kevés, de készül, csak nem jutnak el a szélesebb közönséghez – ilyen például Tálosi András Charax című sorozata. Nekem is vannak kifejezetten gyerekeknek szóló képregényhez ötleteim, sőt, egyéb képregényes terveim is, csak be kell látnom, hogy itthon ódzkodnak a képregényektől, kiadók és olvasók egyaránt. Szerintem senki sem tudja pontosan, miért, de nálunk ez egyszerűen nem működik. 
Már a Lencsilány előtt is évekig rajzolgattam a képregényeimet, mára odáig jutottam, hogy csak akkor tudnám ezeket megcsinálni, ha valaki kiadná, ez pedig itthon gyakorlatilag lehetetlen. Ráadásul a képregényért nagyon keveset fizetnek, ha fizetnek is egyáltalán és szégyen, nem szégyen, ha nincs pénz, nincs kaja és így tovább. Sajnos nem engedhetem meg magamnak, hogy hónapokat végigrajzolgassak, csak úgy.Nagyjából így sorvad el itthon az a szerény kis képregényes közösség, a kezdetben lelkes képregényrajzolók sorra szembesülnek azzal, hogy ugyan szép dolog a képregény, de itthon mindig is hobbi marad, ráadásul nagyon időigényes hobbi. Ugyan nem hiszem, hogy ez változna, de mindig reménykedem, hogy hátha sikerül összehozni egy új képregényt.
Bevallom, hogy az általad illusztrált könyvek közül Ljudmila Ulickaja könyveihez (Történetek gyerekekről és felnőttekről; Történetek állatokról és emberekről) készített illusztrációid hatottak rám a legerőteljesebben. Mennyire volt nehéz megragadnod a Kisbali Anna csodálatos fordításában bemutatott orosz világot?
Nem volt nehéz belehelyezkednem a történetek világába, a legtöbb idő arra ment el, hogy korabeli orosz dolgok után kutassak. A mesék hangulata telibe talált, olykor nehéz is volt abbahagyni a rajzolást.
Minden jó, ha…
Van-e kedvenc meséd Ulickajától? Ha igen, melyik az és miért?
Az első kötetből a Magányos egér, a szürreális helyszín és a szereplők miatt, a másodikban pedig a Szögek (nem emlékszem, mi lett végül a címe) – nagyon erős az érzelmi hatása, a vége felér egy masszív gyomrossal.
Lesz-e folytatása a Dobozvárosnak?
Utálom, hogy manapság minden brand, minden történet minimum trilógia. A legtöbbjükön érezni, hogy mesterségesen, kínnal-keservvel dagasztották három-négy-öt-sok kötetesre, és ami esetleg még jól is indul, a végére valami izzadtságszagú tákolmánnyá válik. Nagyjából két napig eltöprengtem a Dobozváros lehetséges folytatásán, aztán rájöttem, hogy teljesen fölösleges. Ez egy lezárt történet, minden továbbgondolás csak kárt okozna. Azt viszont elképzelhetőnek tartom, hogy valamelyik szereplő később felbukkanjon máshol is, a mosómedvét például szeretném egy-két rajz erejéig átcitálni a Lencsilány világába. Külön univerzumokban léteznek, de kitaláltam, hogyan lehetne összekötni. A Lencsilányt egyébként is szeretném összekötni egy másik világgal, ami egyelőre sajnos még csak a fejemben és vázlatokon létezik, de keresem a lehetőséget, hogy megvalósíthassam. Csak hát képregény lenne…
Jónás zoknival
Beavathatsz a terveidbe? Min dolgozol most?
Most fejeztem be a Manó Kiadónak a Bazsó és Borka második kötetét. Még soha nem volt ennyi munkám, mint most – ez azt jelenti, hogy már három hónapra előre látom a jövőt. De mostanában mindig adódik valami. Nemsokára neki kell kezdenem egy új Lencsilány-mesének, a Műútban fog megjelenni. Közben foglalkoznom kellene a korábban említett regényemmel is, csak a rajzolás mellett ez mostanában egyre nehezebb. Egy másik ötletemen is dolgozgatnom kellene már végre: ez képeskönyv lenne, sok-sok szörnnyel. Mindig hadilábon állok az idővel.
gyerekkönyvölelő 
Hozzászólás