Simon Réka Zsuzsanna: A HAJÓLÁDA (mese)

A hajóláda mesémmel, Kovács Katalin illusztrációival, a 2011-es Aranyvackor egyik különdíját kaptuk.

Nyújtózkodott a sötétség. Hosszú zömök karjaival ölelni készült. Felvette csendből szőtt gúnyáját, és komótosan útnak indult. Behömpölygött a szűk utcák közé, elfeküdt szelíden, aztán magához ölelt minden házat.
Csukódtak az apró ablakok, kattantak az ajtózárak, pislákolni kezdtek a lámpafények. Csak a városszéli eldugott műhelyben volt nagy a sürgés-forgás. Ugrált a kalapács, táncolt a véső, pattogtak a kunkori forgácsok. Izzott a vas a duzzogó tűzben, az öreg asztalos fáradt homlokát törölgette.
– Mindjárt itt lesznek, kész kell lennünk, kész kell lennünk! – ismételgette izgatottan az öreg mester, és közben az ablakrést fürkészte.
Nyakigláb inasa unottan kalapált, tömzsi kezeivel egy nagy vaspántot egyengetett.
– Kész vannak már a sarokvasak? – fordult Mezítláb inasához az ősz asztalos.
– Igen, megvannak. Csak az utolsó vaspánthoz kell még egy kis idő.
– És a fogantyúk – vonta fel szemöldökét az asztalos -, hol vannak?
– Itt ni, a sarokban. Azok is készek, akár pihenhetnénk is egy kicsit – rötyögte félhangosan Nyakigláb, de akkora nyaklevest kapott az öreg mestertől, hogy azonnal elment a kedve a pihenéstől.
– Pihenni? Még hogy pihenni? – fújtatott az őszhajú asztalos. – Hát nem megmondtam, mindjárt itt lesznek! Jajj lesz szegény fejünknek, ha addig nem leszünk készek!
Az inasok ijedten összenéztek. Remegni kezdett bennük még a szusszanat is. Gyorsan összekapták magukat, úgy járt a kezük alatt a munka, hogy szabad szemmel alig lehetett követni. Mezítláb a vaspántokat hűtötte, Nyakigláb a fogantyúkat csiszolta.
– A vaspántokat, a fogantyúkat! Azonnal! – harsogta az öreg mester, s közben a dió színű, lecsiszolt falapokat illesztgette össze.
Ugrottak az inasok, össze is koccantak a nagy ugrálásban. Ráncolták is a homlokukat, ökölbe is szorították mindkét kezüket, hogy most aztán megmutatják ők egymásnak, de eszükbe jutott, jujj, mindjárt jönnek, jujj, mi lesz, ha nem lesznek időben készek. Most nincs idő a majdénmegmutatomnekedekre. Nyakigláb felkapta a két fogantyút, Mezítláb a négy vaspántot, ugrottak a mester elé septibe. Csúsztak a falapok, kattantak a vaspántok, helyezkedtek a fogantyúk.
– Ide a lenolajat! Gyorsan, gyorsan! – intett izgatottan az öreg asztalos.
Mezítláb felkapta a lenolajtartó üvegcsét, Nyakigláb az ecsetért rohant. A mester vigyázva, de határozott mozdulattal kenni kezdte a falapokat. Vezette az ecsetet, húzta az olajcsíkokat a diószínű felületen. Amikor kész lett, halkan behúzódott az ablak melletti sarokba, és onnan figyelte a művet.
– Megvagyunk – szólt jámborul két inasához – most már jöhetnek érte.
Az inasok akkorát sóhajtottak, hogy még a fel-fellobbanó tűzlángok is beleremegtek. Lekuporodtak a földre és megelégedetten vizsgálták a száradó hajóládát. Nem lehet tudni, mennyi ideig ültek ott, de a nagy csendben egyre erősödő léptekre lettek figyelmesek. Két döngetés, és felpattant a kisajtó. Egy marcona, kackiás bajszú katona vágtatott be a műhelybe.
– A hercegkisasszony ládájáért jöttünk! – süvítette hangosan.
– Igen, igen, csak tessék – mondta készségesen az öreg mester és a láda elé mutatott. A kackiás bajszú a zsebébe biggyesztette nagy tenyerét, csörögtek az ezüstök az ujjai között.
– A fizetséged! – szólt a katona, és tenyerét kiemelve szűk zsebéből, pár ezüstöt az asztalra dobott.
– Köszönöm, köszönöm! – lelkendezett az asztalos. – Bármikor állok a herceg úr szolgálatára.
A kackiás bajszú csettintett egyet, s a műhely ajtaján belépett két zömök katona. Vállukra emelték a diószínű hajóládát és kirobogtak vele a sötétségbe. A kackiás bajszú utánuk sietett, az ajtóból köszönésképpen az öreg mester felé bólintott. A két zömöknek nem kellett sokat cipekednie a város szélén meghúzódó kikötőig. Ott várta őket a herceg hajója. Felpakolták a ládát, és már indultak is.
– Horgonyt fel! – üvöltötte a kapitány.
A szél lustának tűnt, a hajó lassan mozdult. Nehézkesen csúszni kezdett a tenger vizén, siklott a nagy semmibe, távolodott. A kapitány még visszanézett. A háttérben látszó városka lámpafényei egy apró ponttá olvadtak össze a sötétben.
– Sietnünk kell, kapitány! – kiáltotta hangosan a kackiás bajszú. – Reggelre oda kell érnünk. A hercegkisasszony még holnap este útnak indul. Szüksége van a ládára mielőbb.
– Akkor egy másik útvonalat kell választanom. A megszokott úton nem érünk oda reggelig – mondta a kapitány, és elővette a térképét.
– Rendben van – helyeselt a marcona katona. – Menjünk egy másik útvonalon.
A kapitány félhangon motyogott valamit, majd kiadta a parancsot.
– Észak fele vesszük az irányt, kormányos, megfordulunk!
– Igenis, kapitány! – kiáltotta a kormányos, és a kormánykereket északi irányba forgatta, lassan, óvatosan, szoktatva a hajót az irányváltáshoz.
A két zömök katona és a kackiás bajszú nyugovóra tértek. A fedélzeten csak a kapitány és
a kormányos maradt. Lámpafénynél tanulmányozták a térképet, aszalt gyümölcsöt majszoltak,
s közben hallgatták a hullámok ringató énekét. A hold fénye beterítette a hajót, s a fáradtságtól ellankadt tengerészeket lassan elnyomta az álom. Nemsokára dübörgő hangra ébredtek.
A szél mintha ellenük gerjedt volna haragra. Tépte a vitorlákat, döngette a hajó oldalát, csikorgatta a hajópadlót. Dühöngött, tombolt, mintha minden mérgét a herceg hajójára akarta volna kiereszteni. Hamarosan az esőfelhőket is segítségül hívta. Zúdult a sok víz a hajó minden zugába.
– Mindenki a fedélzetre! – üvöltötte a kapitány. – A hajó el fog süllyedni. Mindenki a csónakokba!
– A hajóládát, a hajóládát meg kell mentenem! – kiabálta kétségbeesetten a kackiás bajszú.
Leengedték a csónakokat. A vihar egyre jobban erősödött. Már nem hallották egymás szavait, mindenki menekült, ahogy csak tudott. A marcona katona a hajóládába kapaszkodott, a hajó széléhez tolta, de az erős szél úgy meglódította a hajót, hogy a kackiás bajszú abban a pillanatban a lent váró csónakba pottyant. A csónakok elindultak, a hajó recsegett- ropogott, majd dübörgő hangon kettétört. A hajóláda pedig belezuttyant a vízbe, sodorták a habok messzire. Talán egy napig úszott a tengerben, míg szárazföldet nem ért. Egy kis halászkunyhó elé vetették partra a hullámok.
– Nézd csak, nézd csak, mit találtam! – kiáltotta boldogan egy ifjú halász.
– Milyen gyönyörű – szólt a halász felesége, és törékeny kezével végigsimította a láda tetejét.
– Tudom, mi lesz belőle – mosolygott kedvesen a halász.
– Bölcső – mondták egyszerre, és nevetve, szorosan megölelték egymást.
A halász behúzta a hajóládát a ház elé, süsse a nap, hadd száradjon a jó tengerparti levegőn. 02szines-copy-21Amikor kiszáradt, megvizsgálta kívül-belül, majd finoman becsúsztatta a házba. Kibélelték puha rongyokkal. A halász felesége kis meleg takarót varrt, hozzá kibélelt pufók párnát. Szépítgette az ágyacskát, várta, hogy megszülessen első gyermekük. Nem is kellett sokat várniuk, pár nap múlva megérkeztek a kis jövevények. Egy helyett, kettő. Egy mosolygó kislány és egy erős hangú legényke. Sosem volt még akkora öröm a kis halászkunyhóban. Az újszülöttek jó helyre érkeztek.
Telt múlt az idő, a gyerekek szépen cseperedtek. A bölcsőt már kinőtték, így azt gondolta a halász, itt az ideje bevinni a hajóládát a városi vásárba. Felpakolta rozzant szekerére,befogta apró szamarát, és még aznap el is vitte, hátha valaki pár ezüstért megveszi. Amint ott üldögélt portékája mellett, egy fura szerzet állt meg előtte. Bal lábán zöld cipő, jobb lábán kék…”

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: