Archive for August, 2017

14/08/2017

Tamási Áron: A legényfa kivirágzik

A legenyfa kiviragzik_borito.inddTamási iránti rajongásom már magam sem emlékszem, mikor kezdődött. Édesanyám egyik kedvenc írója volt. Gyermekkoromban sokszor idézgetett, főleg Tamási Ábeljéből (pl. “mi nem ettünk együtt fuszulyka levest”,  “miképpen az állatnak a körmeivel és a fogával kell harcolnia, azonképpen az embernek az eszével”), és ő adta a kezembe először Ábel a rengetegben című művét is. Olyannyira szerette, hogy engem kétszer is elvitt gyerekként Farkaslakára, az író szülőfalujába. Nem tudom, ezzel más hogy van, de az én erdélyi gyökeremhez elválaszthatatlanul hozzátartozik Tamási Áron írásművészete. Ő az egyik olyan író, akinek az olvasása igazi kaland. Én sokszor újraolvasom, ízlelgetem a sorait, és akkor is előveszem, ha éppen fejbe kólint a nagybetűs szomorúság, és akkor is, ha nagyon jó a kedvem.

read more »

Advertisements
11/08/2017

Gyurkovics Tibor: Kudi, a levegőember

KUDI Gyurkovics Tibor műve 1985-ben látott napvilágot a Móra Kiadónál. Gyulai Líviusz illusztrálta.
A könyv főhőse Boja (Lányomlánya), az író unokája. Míg a család többi tagja dolgozik, nagypapa, azaz Papuli, és Boja, azaz Lányomlánya, együtt töltik az időt.
A könyv Boja iskolakezdése előtti egy évét meséli el harminckét sziporkázó, nagyon szerethető történetben. Az egész könyvet áthatja az a gyermeki báj, az a kendőzetlen őszinteség, ahogyan Boja látja, láttatja a világot, az ahogyan viszonyul önmagához, a környezetéhez, a mindennapokhoz, az ünnepekhez, Kudihoz, képzeletbeli barátjához. A könyv decemberi történettel indít, egyenesen belerohanunk Papuliba, Bojába és egy talpas poháron nokedliujjnyomokat hagyó Mikulásba is.

read more »

09/08/2017

Simon Réka Zsuzsanna: Füttyögő Kókompityere

Füttyögő Kókompityerét úgy ismerték Szörnyiában, mint a legtöbbet pityergő szörnygyereket. Biztos ő nyerte volna az Országos Egéritató Szörnybajnokságot, ha rendeztek volna ilyet. Ha az apukája azt mondta neki: – Kérlek, ne állj a lábam alatt! Már görbült is lefelé a szája. Ha az anyukája azt kérte tőle: – Ülj egyenesen az asztalnál! Már dörzsölte is a szemét. Sosem lehetett tudni, éppen mikor és miért fogja elkezdeni a könnymorzsolást. Azt beszélik, minden akkor kezdődött, amikor megszületett, mert nem hahotázva jött a világra, ahogy az újszülött szörnygyerekek, hanem fütyülve. És nem is akárhogy. Olyan hangerővel fütyült, hogy mindenki a szívéhez kapott körülötte. Szaladtak amerre láttak, mert addig Szörnyiában senkit sem hallottak születése pillanatában fütyörészni. Így történt, hogy szegény kis szörnyszülöttet elnevezték Füttyögő Kókompityerének! Ahogy a kis Kókompityere cseperedni kezdett, ha kacagni szeretett volna, fülsüketítő füttyszó hagyta el a száját. És akárhányszor fütyült, rárivalltak otthon, a közértben, az iskolában, a parkban, még a játszótéren is, hogy: – Pszt, csend legyen! Elég legyen! Ne fütyülj! Pedig szegényke, csak akkor fütyült, amikor jó kedve volt, amikor örvendezett. Olyan sokszor ripakodtak rá, hogy ne fütyüljön, hogy lassan-lassan már mindenért könnybe lábadt a szeme. Éjjel volt, a hold karéja jól megvilágította a parkot. Ott üldögélt egyedül egy padon. Te álmodban épp arra kóboroltál, és meghallottad, ahogy szaggatottan hüppög valaki. Lábujjhegyen közelebb léptél, megbújtál a bokor mögött. Jól szemügyre vetted az idegent, amikor szörtyögve azt kérdezte tőled: – Te ott, nincs egy zsebkendőd?

DSCN5633
Godoy Simon Tas, kétéves embergyerek, konyhai falfestménye

– De van – mondtad halkan, mert a pizsamád zsebében éppen volt nálad. – Kölcsönadod? – Igen, tessék – nyújottad felé, de nem bújtál elő a bokor mögül.
– Ki vagy? – kérdezte tőled, miközben krumpliorrát törölgette. – Én csak idekeveredtem – felelted.
– Félsz tőlem, azért bújtál oda? – hüppögte.
– Nem félek, csak óvatos vagyok – mondtad bátran.
– Igazán előjöhetnél – kérlelt kedvesen.
– Itt vagyok – mondtad, és leültél mellé a padra.
– Hogy te milyen… egy furcsa valami vagy! – hunyorgatta négy szemét Kókompityere.
– Hát, ezt rólad is elmondhatnám! – bökted oldalba nevetve.
– Most, hogy így jobban elnézlek, te, te egy embergyerek vagy, jaj! – csapott a szájára Nefütyülj.
– Most, hogy így jobban megvizsgállak, te egy szörnygyerek vagy, jaj! – utánoztad Kókompityerét. – Embergyerekkel még sosem beszélgettem. Szörnyiában nincsenek emberek.
– Nekem meg szörnygyerekhez nem volt még szerencsém. Ahonnan meg én jövök, ott nincsenek szörnyek.
– És akkor most mi lesz? Mit csináljunk? – kérdezte gondterhelten.
– Mi lenne – kérdeztél vissza –, például játszhatnánk.
– Együtt?
– Hát nem is külön – válaszoltad nevetve. Kókompityere arca színesedni kezdett, és egy halk füttyszó hagyta el a száját.
– Megkérdezhetem, miért pityorogsz hajnalok hajnalán egyedül egy padon? Otthon kéne lenned ilyenkor – fordultál a szörnygyerekhez.
– Ami azt illeti, neked sincs itt semmi keresnivalód. Nem is értem, hogy kerültél ide – húzta össze négyszemű homlokát Kókompityere.
– Azt én sem, de lehet, valójában nem is vagyok itt most, csak álmodlak. De ez most nem is olyan fontos. Ott tartottunk, hogy miért vagy idekint, amikor ágyban lenne a helyed?
– Mert nem tudok aludni. Mert ma lefekvéskor nem is egy, hanem három mesét olvasott nekem az apukám. Úgy fütyültem volna örömömben, de úgy, csak hát mindig rám szólnak, hogy ne fütyüljek, pedig én akkor fütyülök, ha jókedvem van. Mindenkit zavar, hogy nem hahotázok, hanem fütyörészek. És ettől olyan sírhatnékom támadt. Nem akartam senkit sem felébreszteni, ezért hüppögök itt.
– Lehet, túl hangosan fütyülsz, nem bírja a fülük a sok füttyszót. Tudod, mit? Megtanítalak halkan és hangtalanul is fütyülni. Így majd senki fülét nem fogja bántani. Csak gyakorlás kérdése az egész – veregetted vállon új barátodat.
– Milyen igazad van! Sosem gondoltam arra, hogy túl hangos lennék! Milyen jó is lenne, ha megtanulhatnám, hogyan kell halkabban fütyörészni! Most haza kell mennem. Észre fogják venni, hogy kilopóztam – szólt halkan Kókompityere.
– Sebaj, hamarosan újra eljövök, ígérem, és akkor majd együtt fütyörészhetünk – mosolyogtál Kókompityerére.
– Várni foglak! – kiáltotta a szörnygyerek, és már iszkolt is hazafele. Következő éjszaka újra elmentél Szörnyiába, ott kuporogtál a parkban, és vártad Kókompityerét. Már épp a harmadik csokis sütit majszolgattad volna, amikor megveregette a vállad. Örömödben odanyújtottál neki egy süteményt, és míg ő lakmározott, te elárultad neki a halkan fütyülés fortélyát. Fütyültél csenben, szinte hangtalanul. Először nyekergett, sipítozott fütyülés közben, aztán lassan-lassan egyre halkabban kezdett fütyülni.
Szörnyberkekben azt beszélik, azóta Kókompityere már halkan fütyül, ha jó a kedve, és senki nem szól már rá, hogy ne fütyüljön. Egy embergyerek lett a  legjobb barátja, akivel néha csokis sütit majszolgatnak, és úgy nevetnek, hogy titokban még az Antarktisz jégtömbjei is belerázkódnak.

 

 

%d bloggers like this: