Gyurkovics Tibor: Kudi, a levegőember

KUDI Gyurkovics Tibor műve 1985-ben látott napvilágot a Móra Kiadónál. Gyulai Líviusz illusztrálta.
A könyv főhőse Boja (Lányomlánya), az író unokája. Míg a család többi tagja dolgozik, nagypapa, azaz Papuli, és Boja, azaz Lányomlánya, együtt töltik az időt.
A könyv Boja iskolakezdése előtti egy évét meséli el harminckét sziporkázó, nagyon szerethető történetben. Az egész könyvet áthatja az a gyermeki báj, az a kendőzetlen őszinteség, ahogyan Boja látja, láttatja a világot, az ahogyan viszonyul önmagához, a környezetéhez, a mindennapokhoz, az ünnepekhez, Kudihoz, képzeletbeli barátjához. A könyv decemberi történettel indít, egyenesen belerohanunk Papuliba, Bojába és egy talpas poháron nokedliujjnyomokat hagyó Mikulásba is. Papuli, az Öregasszony (Alanyu) és Főanya,  hol nevettető, hol  szíszorongató párbeszédfolyamokba keverednek a kislánnyal, akinek az alakja már az első történetben elvarázsolja az olvasót. Boja nem akármilyen kislány. Igazi felfedező, belevaló, bátor, szókimondó, akinek mindig helyén az esze és a szíve is, és aki sosem fogy ki a remek, rá jellemző ötletekből. Az olvasói lelkesedés egyre csak nő Kudi, a képzeletbeli lény, felbukkanásával. Kudi, hol Boja játszótársává szegődik, hol eltűnik,  de lénye befészkeli magát, nem is akárhogyan, a család életébe.
Gyerekként mindig azok a történetek voltak a kedvenceim, amik nyüzsögtek a párbeszédektől. Párbeszédfüggő gyermekként éltem a mindennapjaimat is, be nem állt a szám, így nem csoda, hogy a könyvekben is ezt kerestem.  A Valaki megjelenik című írásban Boja szinte alig szuzsog, olyan gyorsan kérdez, hát, ilyen voltam én is. Szerencsémre, mindig akadt körülöttem egy-egy remek felnőtt, aki irigylésre méltó nyugalommal és bölcsességgel válaszolgatott, ahogy tették ezt Boja szerettei is.
Gyurkovics Tibornak van egy igen jól kidolgozott eszköze, amit arra használ, hogy engem folyton-folyvást megríkasson. Nagyon közel áll hozzám az a fajta mesélési stílus, ami rá jellemző: frappáns, csavaros, szókimondó. Kudi, a levegőember című munkája annyira a szívemhez nőtt, hogy mindig a közelemben van. Hurcolászom ide-oda, országokon át. Sokszor előveszem, és bármikor újraolvasom a szöveget, mindig elpityergem magam egy-két során. Néha az örömtől, az elém tornyosuló gyermekkori emlékeimtől, sokszor a bánattól, annak a tudatától, hogy a földi létben minden kapott kincs végérvényesen tovatűnik egyszer.
Papuli és Boja (Lányomlánya) párbeszéde, az, ahogyan viszonyulnak egymáshoz, ahogy éreznek, gondolkodnak, élnek, nyomot hagy az ember lelkében. Az egész könyv arra a csodára emlékeztet, ami nekem is megadatott: vicces és szeretetteljes, pótolhatatlan nagyszülők, szülők. Minden pillanat, amit a nagyszüleimmel és édesanyámmal tölthettem, áldás volt, ajándék, életútkirakó. A hiányukat minden pillanatban érzem. Most még inkább, mint valaha.
Kudi pedig a kedvenc képzeletbeli lényem. A képzeletbeli lényekkel pedig, úgy látszik, mindig különös kapcsolatba kerülök. És ez már sosem fog változni. Érzem.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: