Mesék, versek

Az alábbi meséim, verseim nagy része a kolozsvári Szivárvány, Napsugár gyermeklapokban, valamint az Író cimborák oldalán jelent meg.
A mellékelt illusztrációkat köszönöm Kovács Katalinnak, Enrique Quevedónak, Darvay Tündének, Horváth Mónikának, Pap Katának, Pásztohy Pankának, Varga Zsófinak , a hatéves sepsiszentgyörgyi Veres Brigittának és a hatéves szabadkai Molnár Petrának.

Az oldalon a mesék, versek néha cserélődnek, frissül a feltett anyag.

Simon Réka Zsuzsanna
Gumicsizma hadművelet
(Megjelent az író cimborák oldalon)
A százlábú az eső áztatta füvön feküdt. Feje alatt színes zoknikkal megrakott hátizsákja. Lábait az égnek emelte. Nyújtogatta a nyakát, fordult jobbra-balra, és közben a homlokát ráncolta.
– Egy pár az kettő, két pár az, az négy, három pár az, az…
– Csusszanjunk csak! Hoooplááááá! Csusszanjunk csak! – suhant le valaki mellette, aztán kopp és csend.
A százlábú felnézett. Egy elterült pogácsacsigát látott. Felült. A csiga nem mozdult.
– Hé, csiga, jól vagy? – kiáltotta a százlábú.
– Jól – nyekeregte a csiga –, csak szokatlanul nagy sebességgel csusszantam ezen a sáros dombon lefele. Még szerencse, hogy a fejem nem volt házon kívül. Nem is olyan rossz az, ha az ember, vagyis csiga hátán hordja a házát. Hehe.
– Örülök – mondta a százlábú, és újra magasba dobta a talpait.
– Ohohó, te aztán soklábon éldegélsz, pajtás! – barátkozott a csiga.
A százlábú nem válaszolt, a magasba emelt lábait nézegette.
– Fogadok, hogy egy rojtosujjúgyíkot is ki tudsz előzni – folytatta ámuldozva a pogácsacsiga.
– Csiga, csevegnék én veled, csak most épp zavarsz!
– Zavarlak? Tán csak nem sütteted a hasad – vihogott a csiga –, ahhoz nap is kéne. Ahogy elnézem, ma zuhogós kedvében van az ég. Felhős.
A százlábú nem válaszolt, maga elé motyogott.

Veres Brigitta, 5 éves sepsiszentgyörgyi óvodás rajza

Veres Brigitta, 5 éves sepsiszentgyörgyi óvodás rajza

– Egy pár az kettő, két pár az, az négy, három pár az…
A pogácsacsiga közelebb húzódott, a százlábú fejéhez hajolt:
– Mit csinálsz? – suttogta.
– Számolnék, ha nem zavarnál meg folyton – válaszolta ingerülten a százlábú.
A csiga egy ujjbegynyit előrébb csusszant, majd bebújt a házába.
– Forgáás, na még egy kicsit, így, így ni! – nyöszörgött.
A százlábú oldalra pillantott. A csiga háza fordítva, haslábával az égnek.
– Csiga, mit csinálsz? – kérdezte értetlenül a százlábú.
– Amit te, égbe emelem a talpam. Számolkodom.
– És mégis mit számolsz?
– Fogalmam sincs, mert fejjel lógni lefele eléggé kellemetlen – fújtatott fészkelődve a pogácsacsiga.
A százlábú a csiga mellé lépett. Egy gyors mozdulattal talpra állította.
– Ohohó, így mégiscsak jobb. Köszönöm. Te mit számolsz? – kérdezte a csiga.
– A lábaim – szólt unottan a százlábú.
– Nem tudod, hány lábad van? Még ilyet! Én tudom. Nekem egy haslábam van – rötyögte a pogácsacsiga.
– Azt hiszem, nekem száz lábam van. Tudnom kell pontosan, hány van – sóhajtotta a százlábú.
– Nem mindegy az neked, hogy száz vagy kilencven lábad van? – kíváncsiskodott a pogácsacsiga.
– Már nem. Állandóan esik az eső, tocsogok a sárban. Elég volt. Fázik a lábam. Gumicsizmát akarok. Hogy vegyek úgy csizmát, hogy fogalmam sincs, hány kell? – panaszkodott a százlábú.
– Akkor számoljuk meg együtt! – javasolta bazsalyogva a pogácsacsiga.
– Rendben – szólt a százlábú és hátára feküdt, hogy jobban láthassa a lábait számolás közben.
– Egy pár az, az kettő, két pár az, az négy, három pár az, az… – ismételgették mindketten.
– Ünneplünk valamit, pajtások? – csattant valaki egy közeli sártócsában.
– Csak egy béka hiányzott! – hagyta abba a lábszámolást a százlábú.
– Na, hát mire jó ez a bosszúskodás? Végre napok óta el sem áll az eső! – terült el a pocsolyában egy ásóbéka.
– Zavarsz, breki. Számolunk! – szólt félvállról a pogácsacsiga.
– Mit számoltok? – ugrott a százlábú mellé a sártól csutakos ásóbéka.
– Lábakat! – válaszolták egyszerre a számolók.
– Lábakat – kérdezte szemét meresztgetve a béka –, azt meg minek?
– Utálom a sarat. Gumicsizmát akarok. Tudnom kell pontosan, hány lábam van – magyarázta a százlábú.
– Jaj, hát a sár a legjobb! – vigyorogta el magát az ásóbéka.
– Nem vagyok béka – motyogta a százlábú.
– És én sem – toldotta meg hetykén a csiga –, tehát folytassuk a számolást.
– Hát akkor számoljunk! – dobbantott lábával a béka.
És számoltak reggel, délben és este. Hétfőtől vasárnapig, kerek egy héten át, de a két pár láb az négynél nem sikerült továbbjutniuk. A sártócsák már felszáradtak, a nap perzselt rendületlenül, de a három számoló mégsem adta fel.
– Nem megy nekünk ez a számolósdi. Sosem tudom meg, hány lábam van – sóhajtott a százlábú.
– Nézzétek csak, egy gyerek! – mutatott egy piros ruhás kislányra a pogácsacsiga.
– Jaj, hát ő Brigi, sokszor együtt tapicskolunk a sárban – terült el a földön az ásóbéka.
– Hogy ez eddig nem jutott az eszembe – fordult a békához a százlábú –, hát a gyerekek jól tudnak számolni!
– Kérjük meg Brigit! Ő biztosan meg tudja mondani, hány lábad van! – javasolta a béka, és a pirosruhás kislány mellé ugrott.
Brigi tenyerébe emelte a békát, hallgatta a hangos kuruttyot, majd lehasalt a földre.
– Sziasztok. Brigi vagyok. No, lássuk csak, kedves barna százlábú. Egy pár az kettő, két pár az négy, három pár az hat… – mondta hangosan a kislány, majd elhallgatott.
– Na? – kérdezte a pogácsacsiga.
– Na! – kiáltotta az asóbéka.
– Kész. Összesen harminc lábad van – mosolygott elégedetten Brigi.
– Hallod, százlábú, csak harminc lábad van! Az nem is olyan sok. Mehetünk gumicsizmát venni – harsogta az ásóbéka.
Azóta a barna százlábúnak van a legszebb gumicsizma gyűjteménye. Harminc pici színes gumicsizma.
Ha majd az esőben elhalad melletted, biztos észre fogod venni.

Szeretem az epret

(Az Író cimborák oldalra írt mese)

Horváth Mónika illusztrációja

Megkondult a déli harang. A tűző nap mintha egy harapásból akarta volna bekebelezni augusztus utolsó napját. Fortyogott a sütni akarástól. Az emberek behúzódtak lesötétített kőházaikba. Csak egy maszatos képű, borzos kis csibész ugrált a főutca közepén. Hóna alatt vaskarika, kezében bot. Dúdolgatott, lyukas cipőjével rúgta a port. Meg-megállt, ide-oda tekintett, hátha valahonnan felbukkan egy játszótárs. A templom faragott kapuja mellett egy kóborkutya komótosan nyalta elfáradt talpát. A maszatos képűre nézett, majd farok csóválva eliszkolt. A kisfiú a nyomában. Két szűk kis utca, egy gyomnövényes kert, és utol is érte. A kutya egy szipogó, copfos kislány lábához dörgölőzött.
− Szia. Te sírsz? − kérdezte a kisfiú.
A kislány bal kezével szétkente arcán a kibuggyanó könnyeket. Jobb markában gyűrött papírzacskót szorongatott.
− Miért itatod az egereket? − ült le egy fatönkre a kis borzas.
A copfos összeráncolta a homlokát, és hátat fordított.
− Én is szoktam szomorkodni. Olyankor mindig valami szépre gondolok. Például egy érett óriáseperre. Nagyon szeretem az epret. Ha eperre gondolok, mindig elmúlik a bánatom.
A kislány halkan szipogott. Mutatóujjával apró köröket rajzolt a porba.
− Te ettél már epret? − folytatta a maszatos képű. − Én ettem egyszer kilencet. Az apukám hozta valahonnan egy kastélyból. Pont olyanok voltak, mint azok ott a szoknyádon. Milyen szép a szoknyád!
A kislány nem szólt, fel sem nézett, a földet bámulta.
− Nem vagy valami bőbeszédű. Azt mondják, én sokat beszélek. Néha nem is, de mit csináljak, ha az emberek nem szeretnek egymással cseverészni. Beszélek helyettük is. Jé, már nem is szipogsz! Az jó jel. Biztos te is eperre gondoltál, ugye?
A copfos mintha elmosolyodott volna. Már nem ült háttal. Néha lopva a kisfiúra nézett, a szoknyája ráncait egyengette.
− Örülök, hogy itt vagy. Itt ez a vaskarika, kölcsönadom, ha akarod. Ezzel a bottal ütögetheted lefele a domboldalon.
A kislány hirtelen felpattant, megállt a kis csibész előtt és puszit nyomott az arcára.
− Én is szeretem az epret − mondta, és a kisfiú felé nyújtotta a markában szorongatott papírzacskót.
A maszatos képű szótlanul bámulta, ahogy a kislány eltávolodik. Lassan, óvatosan szétnyitotta a zacskót. Három szem érett földieper volt benne.

Zengazég Benő és az iskola
(Megjelent az Író cimborák oldalon)

Zengazég Benő kilencéves múlt, és egy fehérre meszelt házban lakott az apukájával. Az apukáját kilenc éve alatt nem sokszor látta, mert az apukája, Zengazég Tóbiás, volt a világ második, néha pedig a világ első számú detektívje. Gonosz bűnözők után futkosott reggel, délben, este. Csak éjszaka járt haza aludni. Az anyukáját még annyiszor sem látta, mint az apukáját, mert az anyukája, Zengazég Ambrózia, világhírű cirkuszi mutatványos volt. Egy kék elefánt hátán járta a világot. Egyszer még képeslapot is küldött valahonnan a világvégéről.
Benő így legtöbbször egyedül volt otthon, de ezt a legkevésbé bánta, mert így éppen akkor tarthatott magának szülinapi zsúrt, amikor éppen akart. S hogy mikor akart? Ha esett, ha fújt, minden szombaton.
Benő legalább annyira szerette az iskolát, mint amennyire utálta a büntetéseket. Ha pedig iskolába ment, akkor a büntetéseket sem tudta megúszni. Ha óra közben sokat kotyogott, a mindent eltakaró barna cserépkályha mögötti sarokba kellett beállnia. Ha a mellette ülő kislányt csipkedéssel szerette volna szóra bírni, a legutolsó padban kellett végigkuksolnia a napot. Ha a szünetben ismételten a tanító néni lábára lépett, hiába hajtogatta kedvesen: – Tessék nyugodtan visszalépni! –, a tanító néni elküldte házi feladatot ellenőrizni.
Benőnek sosem fűlt a foga a korán keléshez. Nem is értette, miért nem lehet este iskolába járni. Csengetés előtt valahogy sosem sikerült a nagykapuhoz érkeznie.
Egyik május végi reggelen pontosan 15 percet késett.
– Elkéstünk, már megint elkéstünk! – fújtatott az órájára mutogatva a kapus bácsi.
– Ööö, nemnem, öö nem, nem csörgött a vekker! – dadogta Benő.
– No, ha nem csörgött, akkor most tilos bemenned az osztályba! Itt ülsz velem, amíg az első óra letelik. Aztán majd átadlak szépen a tanító néninek.
– De az első óra énekóra, a kedvencem. Tetszik tudni, jót tesz a lelki fejlődésemnek, ha dalolok – mondta Benő, és arra gondolt, ez a nap is jól kezdődik.
– A fejlődésednek az tenne jót, ha végre benőne a fejed lágya, Zengazég Benő! Vegyél magadnak egy új csergőórát, mert aki mától kezdve késik, annak annyi. Itt marad velem a kapusszobában!
Benő megkopogtatta a feje tetejét. Nincs benőve a feje lágya? Ezt még soha nem mondta neki senki. És ha lágy a feje, új csergőóra kell hozzá, hogy benőjön? – morfondírozott magában.
Megszólalt a telefon. A kapus bácsi igeneket és nemeket kiabált a kagylóba.
– Nehogy elmozdulj innen, hallod, mindjárt visszajövök! Tilos bármihez is hozzányúlni!
– Jól van, na, nem kell ilyen mérgesnek lenni! Értem én! – bólogatott Benő miközben a falon zsúfolódó, régi tanárbácsis és tanár nénis képeket bámulta. A kapus bácsi elviharzott, Benő a falhoz lépett. A táskájából kikotort egy vastag filctollat, és a falon függő komor tekintetű fejek mindegyikére piros vigyort kanyarított. No, ez így már sokkal jobb, gondolta. Alaposan körbenézett. Borítékkupacok, megsárgult könyvek, szakadt papírdobozok, poros rovargyűjtemények, joghurtos dobozokban palánták, bakelit lemezek tornyosultak mindenhol. Micsoda fejetlenség, mennyi felesleges kacat egy ilyen pici szobában. A kapus bácsi igen elfoglalt ember lehet. Ha segít rendet rakni, akkor talán mégiscsak bemehet énekórára. Hozzá is látott a munkának.
Felbontott borítékok, teleirkált papírfecnik, megsárgult lapok szemétbe. Sárga könyvek polcokról dobozokba. Dobozok asztal alá. Lámpa, asztal, polcok ingujjal letörölve. Hopp, üres vázába virág kellene. Egyik lába a széken, a másik már az asztalon. Egy kattintás, ablak kinyitva. Egy ugrás, és máris a virágoskertben termett. Öt árvácska elég is lesz. Letépte a virágokat, de eszébe jutott, a vázában nincs víz. Meglátta a kerti locsolótömlőt. Tömlő vége bal kézbe, virágok jobb kézbe, egyik lábbal dobbantott, másik lábbal lépett, és már bent is volt a kapusszobában. Az árvácskákat az asztalra tette, a locsolótömlő végét a vázához emelte, egy tekerés és a víz kibuggyant, aztán zúgott, spriccelt, söpört mindent, ami az útjába került. Tekergőzött mint egy táncoló kígyó. Először a bakelit lemezek kaptak vizet, majd a poros rovargyűjtemények, majd a palánták hada pottyant a földre, majd a virágváza. Benő ide- oda ugrált, hogy megfogja a bőszült locsolótömlőt. És akkor nyílt az ajtó. Mintha a tömlő épp erre várt volna, elrugaszkodott, célzott, és egyenesen a kapus bácsi arcába zúdította a vizet.
A kapus bácsi nyelt egy nagyot, kinyújtotta a bal karját és nyakon csípte a locsolótömlőt. Egy csavarás, víz elzárva.
– Ő, izé, bocsánat, ugye mondtam, hogy a lelki fejlődésemnek jót tesz a dalolás. Akkor most inkább bemegyek énekórára – mondta Benő. Felkapta a táskáját és eliszkolt.
A kapus bácsi pár percig nem tudott szóhoz jutni, aztán egyszer csak, mintha valaki azt ordította volna:
– Hogyaztazengőbongólekvárostintahalát! Már megint Zengazég, Zengazég!
Benő kicsit vizesen, de mosolyogva lépett be az osztályba.
– Elkéstél Benő! – mondta a tanító néni szelíden.
– Tanító néni, a bűnözők elfogása nem kecmec. Aki ilyesmire adja a fejét, az az iskolából elkésik. Tegnap éjjel titkos bevetésen voltam az apukámmal. Húsz ádáz csokirablót fogtunk és csuktunk dutyiba! Mindig azt tetszik mondani, jobb később, mint soha. Hát, tessék, itt vagyok.
A tanító néni Benőhöz lépett. Megsimogatta a fejét és arra kérte, üljön le, mert már elkezdődött a második óra, a rajzóra.
Benő hadilábon állt a képzőművészettel. Úgy vélte, a felnőttek derékba akarják törni a kreativitását. Miért kell mindig papírra rajzolni, amikor a falon és a bútorokon sokkal jobban mutatnak a körző hegyével karcolt firkák. Szakadt táskájából, amit bevallása szerint anyja vett meg a nagy Houdini hagyatékából, előkotorta az ecseteit, a festéket. A padtárástól vizet is kapott.
– A mai rajzóránk témája a lakásunk. Rajzold le, Benő, az egyik szobátokat. Mi van benne, hogy néz ki – magyarázta a tanító néni.
Benő lapot kért és munkához is látott. Öt perc alatt kész is volt.
– Pszt, na, pszt! – intett a tanító néni felé.
– Ha valamit szeretnél mondani, tudod, mit kell tenned, ugye, Benő?
– Jól van, na, ha ez megnyugtatja a tanító nénit, jelentkezem, csak jöjjön már ide! – nézett a tanító nénire Benő és mindkét karját a magasba emelte.
A tanító néni Benő padjához lépett.
Benő felemelte a lapot.
– Tessék, befejeztem – mondta elégedetten.
– Benő, nem lehetsz még kész, hisz nem rajzoltál a lapra csak egy asztalt.
– És? A lakásban nincs más csak egy asztal.
– Hogyhogy nincs? Nemrég jártam nálatok, és be volt rendezve a lakásotok.
– Azóta mindent eladtunk. A bútorok árából vettük anyukámnak a kék elefántot, amivel a világot járja és a Houdini- táskám sem adták ingyen. A földön alszunk, de az nagyon egészséges. Apa szerint egyenes gerincű leszek a földön alvástól. Tanító néni, nekem most sajnos mennem kell. Halaszthatatlan dolgom akadt, de holnap majd jövök újra. Ne tessék keseregni! Itt ez a joghurtdobozos palánta – nyújtotta a tanító néni felé Benő az ajándékát, és már vágtatott is lefelé a lépcsőkön.
A tanító néni nem haragudott, és nem is kesergett. Sosem haragudott Benőre. És Benő ezt az első iskolai naptól fogva tudta. Ezért is rohant most el csergőórát venni. Mert ideje, hogy benőjön a feje lágya.

Pöccintünk vagy koccintunk?
(Író cimborák oldalra írt mese)
Mottó: „A tizenötödikkel koccint,

A tizenhatodikkal pöccint”

‒ Most akkor pöccintünk? ‒ kérdezte értetlenkedve a hatszor kétszázhuszonöt éves sárkány második feje.
‒ Inkább koccintsunk! ‒ javasolta a hatszor kétszázhuszonhat, jaj, bocsánat, elszámoltam, kétszázhuszonöt éves sárkány első feje.
‒ Ha nem akartok gombfocizni, nekem nyolc, de akkor ne vacakoljatok, döntsük el végre! ‒ szólt fintorogva a harmadik fej.
‒ Most mit türelmetlenkedsz ilyen fontos teendők megbeszélésekor? ‒ böccentett a második fej.

Varga Zsófi illusztrációja

Varga Zsófi illusztrációja

‒ Vagy koccintunk, vagy pöccintünk, és kész! ‒ emelte fel kissé mély hangját a harmadik fej.
‒ Mi az, hogy vagy-vagy ‒ tekintgetett jobbra-balra az első fej ‒, te nem veszed észre, hogy harmadik vagy a sorban? Én mondom meg, hogy mi legyen, én vagyok az első fej!
‒ Mi az, hogy te vagy az első? Balról te vagy, de jobbról én vagyok. Ezt azért jó lenne figyelembe venni végre, nem gondolod? ‒ akadékoskodott a balról harmadik, vagyis a jobbról első fej.
‒ Két kezünk van, három fejünk! Nem tudunk egyszerre pöccinteni is meg koccintani is ‒ szólt a második fej és még hozzádünnyögte: ‒ Csak két fej között ne legyen feje az embernek. Pontosítok: sárkánynak. Jaj!
‒ Minek kell nekünk most koccintani? Na minek? Ünneplünk tán, és én nem tudok róla? ‒ kötözködött a harmadik fej.
‒ És pöccinteni? Azt kell? ‒ húzta össze szemöldökét az első fej.
‒ Mindig ez van! Mindig! ‒ hüppögte a második fej.
‒ Jaj, na, ne kezd már megint! ‒ vágott egyszerre savanyú képet az első és a harmadik fej.
De vághatták a citromképeket, szegény második fej úgy elkezdte a bömbölést, hogy összecsődült a sárkánycsalád apraja-nagyja.
‒ Most akkor mi legyen, apjuk? ‒ kérdezte pöttyös kendőjét igazgatva a sárkánymama.
‒ Mindenki gombfocizik! Egy-kettő! Elő a gombfocikat! Aztán, ha nyerek, koccintunk is! ‒ szólt sárkánypapa, és jókorát pödörintett sárkánybajszán.
És így is lett, pöccintettek, majd koccintottak, mert természetesen sárkánypapát gombfociban sosem lehetett legyőzni.

A Bugrák legkisebbike
(az Író cimborák oldalra íródott mese)

Bugra Bojta a szobájában kuksolt. Reggel óta ott lapított, vagy inkább mondhatnánk azt is, puffogott, megadva a módját a tartalmas duzzogásnak. Lógó fülekkel, összeráncolt homlokkal gubbasztott. Képregényeket lapozott.
‒ Legkisebbik Bugra, hallod, azonnal bújj elő! Irány kezet mosni! Hányszor kell még szólnom? ‒ kiáltotta a konyhából Bugra anyuka.
Bojta úgy tett, mintha nem is hallaná. Az ablakhoz lépett. Nézte, ahogy az ősz munkálkodik odakint.
‒ Megérkeztek a vendégek! Tessék lejönni, egy-kettő! A testvéreid már rég az asztalnál ülnek! ‒ nyitott be Bojta szobájába Bugra apuka.
‒ Vendégek, az hát! Vendégek! ‒ motyogta az orra alatt Bugráék legkisebbik nyúlfia, és apja után kicsoszogott. Az járt a fejében, hogy a puszilózós nagynénik, barackot nyomó nagybácsik, fület tépő unokatestvérek hada mindjárt uralma alá veszi a házat. Közös ünneplés. Nesze neked, Bojta, vége a vasárnapi nyugalomnak!
Alig ért le az előtérbe, betódultak a puszilózós nagynénik, kebelre ölelő, barackot nyomó nagybácsik, a kuncogó, fület húzogató unokatestvérek. Nagy volt a hangzavar, mindenki beszélt, mesélt, izgatottan magyarázott. Csak Bojta hallgatott. Sok puszi, sok barack, egy-két szeretetteljes fültépkedés után elfoglalták helyeiket a híres Bugra-nagyasztal körül.
‒ Szeretettel köszöntünk mindnyájatokat! Jó, hogy újra együtt ünnepelhetünk! ‒ emelkedett a magasba Bugra Bors, Bojta apukája.
‒ Nem is akármilyen ünnep ez a mai! ‒ folytatta Bugra Sarolt, Bojta anyukája.
A nagynénik tapsikoltak, a nagybácsik füttyentettek, a nyúllányok nevetgéltek, a nyúlfiúk az asztalt paskolták. Bojta felkönyökölt az asztalra. Unottan körbenézett, aztán megragadta mindkét fülét és a szeme elé libbentette őket.
‒ Mint tudjátok, azért jöttünk össze, hogy megünnepeljük szeretett öcsém, Bugra Kázmér, immár ötödik mezei káposztaátugró bajnoki címét!
‒ Éljen, éljen!Éljen a bajnok! ‒ harsogták a nyúlrokonok.
Bugra Kázmér zavartan mosolygott. Csak Bojta ült úgy, mint akiből kifüstölődött a lelkesedés. Mély levegőt szívott, aztán felállt.
‒ Miért kell nekünk mindig ugrálni? És ha nem ugrálunk, miért kell nekünk mindig ugrálásról beszélni, ugrálást ünnepelni? ‒ kérdezte hangosan Bugráék legkisebbike.
‒ Talán, talán mert ehhez értünk a legjobban! ‒ felelte csodálkozva Bugra Bors.
‒ Reggel, este csak ugrálunk, edzünk, ugrálunk, edzünk. Honnan tudjuk, mihez értünk a legjobban, ha ugráláson kívül sosem próbálunk ki mást?
A nyúlrokonok elnémultak. Kapkodták a tekintetüket, vonogatták a vállukat.
‒ Például mégis mit? ‒ kérdezte bajszát pödörve az ötszörös káposztaátugró bajnok.
‒ Például a biciklizést! ‒ válaszolta csillogó szemmel Bojta. ‒ Miért nincs senkinek a családban biciklije? Miért nem ülhetünk csak egyszer, legalább egyszer biciklire? ‒ folytatta a legkisebb Bugra.
‒ Ezt majd később megbeszéljük, Bojta! Most hadd ünnepeljük meg nagybátyád sikerét, jó? ‒ simogatta meg Bojta fejét Bugra Bors.
Bojta nem szólt semmit, bólintott egyet és visszaült a helyére. Nem szerette volna elrontani sem a szülei, sem a nagybátyja örömét, így úgy tett, mintha el is felejtette volna, miért is duzzogott reggel óta. A nyúlrokonok sem tépelődtek túl sokat a korábbi jeleneten. Dalra fakadtak, káposztás lepényt majszolgattak, málnaszörpöt iszogattak és őszintén örültek Bugra Kázmér bajnoki címének.
Amikor az utolsó nyúlrokon is elhagyta Bugráék otthonát, Bojta felszaladt a szobájába. Pár perc múlva valaki halkan kaparászott az ajtaján.
‒ Gyere be, apa, tudom, hogy te vagy ‒ fordult az ajtó fele Bugráék legkisebbike.
‒ Gyere velem, mutatok valamit! ‒ szólt Bors szelíden és kézen fogta Bojtát.

Pásztohy Panka illusztrációja

A ház előtt egy régi, kopott bicikli állt.
‒ A nagyapádé volt. Fent őriztem a padláson. Biztosan örülne neki, ha használnád ‒ mutatott a biciklire Bors.
‒ Nagypapának volt biciklije? Tudott biciklizni? ‒ kérdezte csodálkozva a kis Bojta.
‒ Igen ‒ mosolyogta el magát a Nagy Bugra ‒, úgy látszik, ő sem szeretett ugrálni.
‒ Köszönöm, apa ‒ szólt Bojta, és megsimogatta a biciklit.
‒ Szívesen. Megjavítjuk, és megtanítlak biciklizni. De most gyerünk befele, kicsit lehűlt idekint. Elkél a segítségünk a konyhában.
‒ Menjünk ‒ mondta a kis Bugra és boldogan beviharzott a házba.

Zete, a hosszúorrú csikóhal

(Az Író cimborák oldalra írt mese)

Zete, a hosszúorrú csikóhal, egy hínár szárába kapaszkodva ringatózott. Kíváncsian figyelte az iskola mellett bújócskázó szárnyas csikóhalakat.
– Játszhatnék én is veletek? – kérdezte félénken.
– Hozzánk beszélsz? – kuncogta a legnagyobb szárnyas csikóhal.
– Igen, hozzátok – bólogatott a kis hosszúorrú.
A szárnyas csikóhalak a hínárhoz úsztak. Körbeállták a kis csikóhalat.
– Leskelődsz utánunk?
– Nem.
– Hallgatózol netalán?
– Dehogy.
– Akkor mit ólálkodsz itt?
– Én csak játszani szeretnék – mondta elcsukló hangon Zete.
– Velünk, te hosszúorrú csikóca? – kiáltotta egy pockosabb szárnyas csikóhal.

Bogdán Eszter, hétéves bodrogi óvodás rajza

Bogdán Eszter, hétéves bodrogi óvodás rajza

– Hát, nem tudod, hogy hosszúorrúakkal nem játszunk? – húzta meg a hínár szárát a legkisebb szárnyas csikóhal.
– Nem játszotok velem, mert hosszú orrom van? Máskor együtt játszottunk – szipogta a kis hosszúorrú.
– Az máskor volt, okoska! – gúnyolódott a pocakos.
– És még szárnyad sincs, nyenyenyenyenye! – csúfolódott egy nagyfejű szárnyas.
A szárnyas csikóhalak viháncolva ráugrottak egy közeli spagetti algára, és együtt kiáltották:
– Hosszú orrú, hosszú orrú!
Zete egy hirtelen mozdulattal hátat fordított a heherésző szárnyas hadnak. Nem akarta, hogy lássák, pityereg.
– Mi ez a hangos vihánc? – csapott közéjük Irnik, a csigáspolip tanító bácsi.
– Semmi, semmi, csak nevetgélünk – szólt remegve a legkisebb szárnyas csikóhal.
– Igen, és mi ilyen nevetséges? Még a házam is beleremegett a fültépő vihogásotokba!
A szárnyas csikóhalak egymást bökdösték. Egyik sem akarta elmondani az igazságot.
– Tán nem Zetét akartátok kigúnyolni? – hunyorgott szigorúan a csigáspolip.
– Mi nem, mi nem! – hátráltak a szárnyas csikóhalak.
– Mi történt, Zete, mondd? – fordult a kis csikóhal felé Irnik, a Kéktengeri Iskola tanító bácsija.
– Semmi – mondta halkan Zete –, én csak bújócskázni szerettem volna velük.
– Még szerencse, hogy jó a fülem. Szégyelljétek magatokat! – fordult a szárnyas csikóhalak felé Irnik. – Most pedig induljatok befele a korallosztályba, és gondolkozzatok el azon, amit tettetek.
– De, de mi lesz a mai vetítéssel? – kérdezte csüggedten a legnagyobb szárnyas csikóhal.
– Ma erről lemaradtok. Később találkozunk – szólt Irnik, és házából elővette a tengeri vetítőgépét.
– Ma mit nézünk meg? – kérdezte a tanító bácsi mellé húzódva Zete.
– Ma a Vízipók-csodapók rajzfilmsorozatból a Mindenki tévedhet című részt vetítem.
– „Jön jön jön a vízipók,
Várják már apró lakók.
Vízi világ, ha feltárul,
sok-sok csodát is elárul” – dúdolgatta a kis hosszú orrú csikóhal.
– Zete, nagyon is szép orrocskád van. Meglásd, holnap már újra együtt fogtok játszani – mosolygott a tanító bácsi, és bekapcsolta a vetítőt.

Macskusz, sárkányusz, aludtej, ecsetek
(az Író cimborák oldalra íródott mese)

‒ Jámbor, okos, szépfülű unokáim! A tegnap eliszkoltatok, így a rajzóra már megint elmaradt! Ma feltétlenül be kell pótolnunk! Nincs nyafogás, bajuszlekonyítás, felesleges nyivákolás! ‒ szólt határozottan nadrágtartóját húzogatva Macskuszi Gyuszi, minden idők egyik legokosabb macskája.
‒ Tudod, nagypapa, a tegnap halaszthatatlan teendőnk akadt! ‒ pislogott szelíden Macskuszi Bendegúz.
‒ Egy félelmetes sárkányt kellett kiebrudalnunk a kamrádból! ‒ ugrált jobbra-balra Macskuszi Boldizsár.
‒ Oh, jaj, ez hátborzongató! Milyen szerencse, hogy ilyen bátor unokáim vannak! ‒ kiáltott fel Macskuszi nagypapa, majd hozzátette: ‒ A félelmetes sárkány kiebrudalásához nagyanyátok három bögre aludtejére is szükség volt?
‒ A sárkány volt az, nagypapa! Ha láttad volna, csak úgy nyelte a sok aludtejet! Úgy elláttuk a baját, hogy csak na! Ezért nem tudtunk itt lenni a rajzórán! ‒ mesélte komolyan Boldizsár.
‒ Értem már! ‒ vakargatta állát Gyuszi nagyapa.

Molnár Petra, 6 éves szabadkai óvodás rajza

Molnár Petra, 6 éves szabadkai óvodás rajza

‒ Nem tudtad, hogy ma már a sárkányok is mindent odaadnának egy bögre aludtejért? Változnak az idők, nagypapa! És el sem tudod képzelni, hogy mennyire utálnak festeni! ‒ egészítette ki Bendegúz.
‒ Tyűha, ezt azért sose gondoltam volna! Aludtejet esznek és utálnak festeni. Jó, hogy mondjátok, mert akkor mától fogva különösen oda kell figyelnünk a kamrára, nehogy az a behemót rendszeresen lecsapjon az aludtejes bögrékre!
‒ Elmeséljük neked pontosan mi történt, jó? ‒ ugrott nagyapja elé Macskuszi Boldizsár.
‒ Nagyon rövidek leszünk, ígérem! ‒ ugrott kisöccse mellé Bendegúz.
‒ Rendben, csupa fül vagyok! ‒ ült le kényelmes mohaszékébe Gyuszi nagyapa.
‒ Épp a lerajzolni való madarakat fürkésztük, amikor sitty-sutty, ding-dong, állj meg, ne tovább, a kamra irányából valami süsmütölés ütötte meg Bendegúz fülét ‒ magyarázta mély átéléssel Boldizsár.
‒ Na, most miért mondod azt, hogy az én fülemet, amikor a te füledet is! ‒ nyávogta felháborodottan Bendegúz.
‒ Jól van, na, helyesbítek. Khm. Tehát a süsmütölés mindkettőnk fülét meglegyintette ‒ folytatta Boldizsár. ‒ Bendegúz azonnal ugrani akart, hegyezte a karmait, de én tudtam, az ellenséget csak halkan, csendben lehet megközelíteni.
‒ És akkor behúztuk a karmainkat, hangtalanul betipegtünk a kamrába, és láss csodátusz sárkányusz, ott ült a behemót a kamra kövén, alig fért el a polcok között.
‒ Csak úgy nyelte az aludtejet, már a harmadik aludtejes csuprot nyalogatta. Még a szempillája is aludtejes volt!
‒ És akkor zsupsz! Karmokat ki, bajuszt kackiásra! Támadás! Előugrottunk! Boldizsár balról, én jobbról. Nesze neked sárkányusz! Éljen a macskusz virtusz, akarom mondani, virtus!
‒ Ha láttad volna, nagyapa! Úgy eliszkolt, mint a sicc!
‒ Nagyapa! Nagyapa figyelsz? ‒ vizslatta Macskuszi Gyuszit legkisebb unokája, Boldizsár.
‒ Elaludt ‒ suttogta Bendegúz ‒, gyerünk! Hol vannak az ecsetek?
‒ Nagypapa hintaszéke mögött! ‒ mutatott a dobozra Boldizsár.
A két Macskuszi csemete marokra fogta az ecseteket. Kiosontak a kertbe. Megálltak a kamra ablaka előtt és a festékes ecseteket a földbe szúrták, egymás mellé, katonás sorrendben.
‒ Nesze neked, sárkányusz! Többé nem fogsz aludtejet csenni! Ez az ecsetkerítés majd távol tart a kamrától! Még jó, hogy utálsz festeni!
‒ Boldizsár, Bendegúz, hol vagytok? Befele! Egy-kettő! Kezdődik a rajzóra ‒ kiáltotta bentről Gyuszi nagypapa.
‒ Csak szívtunk egy kis friss levegőt, máris megyünk! ‒ válaszolta Boldizsár és kisöccsével együtt beugrott a házba.
A kerti szilvafák mögül egy zöldeskék sárkány leskelődött. Egyik lábáról a másikra ugrált, ide-oda forgatta vaskos nagy nyakát, mintha lopakodott volna. Kezében nagy ív papír, egy kispohár, egy paletta, egy zacskó festéktubus. Amikor az ecsetkerítés elé ért, lehuppant a földre, kiterítette az ív papírost, az ecsetkerítésből kiszedett egy akvarell ecsetet. A palettán szebbnél szebb színeket kevert, majd festeni kezdett. Minél inkább haladt a munkában, annál inkább örömködött. Fülig ért a szája. Amikor befejezte a festést, benyúlt a kamra ablakán, elvett egy aludtejes bögrét, és cserébe a polcra helyezte a frissen készült festményét. Megitta az aludtejet, az ecsetet visszahelyezte az ecsetkerítésbe, és lassan, komótosan elbattyogott oda, ahonnan jött, a szilvafákon túlra.
(Az „aludtej” helyesírása Gyuszi nagyapa
Szépfülű helyesírási szótára szerint
🙂 egy t-vel íródik :-)))
Kalapúr
Nagypapa öreg zöld kalapja évek óta az előszobai fogason lógott. Szeretett itt pihenni, unalmában olykor elbóbiskolt, s a régi szép időkről álmodott. A bejárati ajtón beözönlő vendégek csevegése vetett véget ezeknek a varázslatos álmoknak.

Pap Kata illusztrációja

Nagypapa fiatalkorában még a sarki fűszeresig sem ment Zöld Kalapúr nélkül. Együtt öregedtek meg, Zöld Kalapúr helyét egyszer csak Barna Kalapúr vette át. Barna Kalapúr fiatalosan erős, új, mogyoróbarna színű kalap volt. Nagymama ajándéka. Így aztán Zöld Kalapúr nyugdíjba vonult. A fogasra. Látott és hallott mindent, ezért nem volt túl unalmas nyugdíjassága. Csakhogy egy világot járt kalap nem tűrheti a semmittevést.
A vendégek indulni készültek. A nagy sürgés-forgásban senki nem vette észre Zöld Kalapurat, amikor egy cirkuszi szaltót végrehajtva megvált a fogason lógó kabáttársaktól, és kigurult az ajtón. Odakint dühösen fújt a szél. Vagy a szelek? Nem tudom, ugyanis a szelek (a kis, a középső, a nagy szél) néha együtt fújták a magukét. Főleg, ha mérgesek voltak. A szellő ilyenkor messzire elkerülte őket. Nehogy összeakasszák levegőbajuszukat. Zöld Kalapúr nem emlékezett ilyen szélfúvásra. Meg is ijedt egy kicsit, amikor a szél (vagy a szelek?) felkapta (vagy felkapták?), és úgy repült, akár egy tollpihe. A fák fölé emelkedett. Zöld Kalapúr sosem látta ilyen fentről a világot. Mosolygott is magában a sok furcsaság láttán. Az emberek ide-oda szaladgáltak, az állatok menekültek a szél (talán a szelek?) haragja elől. Pillanatok alatt kiürültek az utcák. Zöld Kalapúr csak nevetett, és röptében arra gondolt, milyen izgalmas és érdekes életük lehet a madaraknak.
A szelek (vagy csak a szél?) megunták a mérgelődést, elcsendesedtek. Zöld Kalapurat egy magas, dús koronájú gesztenyefa legfelső ágára tették le. Kalapúr nem ellenkezett, tetszett neki a kilátás. A fával szemben egy kék, sokablakos, vidám iskola állt, füves udvarral. Az iskola szomszédságában egy játszótér, mászókákkal, csúszdával, homokozóval és hintákkal. Zöld Kalapúr örült a gyerekseregnek, a csetlő-botló apróságoknak, de igencsak elfáradt. Alig hunyta be a szemét, el is aludt. Kalapúrból fészek lett, rigóotthon. Azóta is ott ül büszkén a fa tetején, óvja a kisrigókat.

A gombok vitája

Zsuzsanna nagymama konyhaszekrényének tetején egy szomorú, megkopott rézdoboz üldögélt. Hogy mitől volt szomorú? Talán belefáradt a sokéves üldögélésbe, de az is lehet, hogy megunta a benne lakó gombok örökös civakodását. Mert a gombok tudtak ám veszekedni! Néha akkora ricsajt csaptak, hogy még a bátor babos bögrék is összekoccantak ijedtükben.
Most azon gondolkodtok, min veszekedtek? Képzeljétek, leginkább azon kaptak össze, ki a legszebb, legelőkelőbb közülük.
Nagymama a rézdobozban kedvenc gombjait őrizgette. Volt ott kék, sárga, vörös, áttetsző, kicsi, nagy, lapos, gömbölyded, fa-, műanyag-, de még rézgomb is akadt.
Ajjajaj, nagy a baj, újra civakodnak! Szegény rézdoboz, egy perc nyugta sincs.
– Még hogy te vagy a szebb – kérdezte fitymálóan a sötétkék kabátgombot a mély hangú rézgomb –, és én? Én vagyok a legfényesebb, legértékesebb gomb ebben a rézdobozban. Ezredesek zubbonyán ékeskedtem.
– Nono, tessék kérem elcsendesedni, érzékeny vagyok a hangoskodásra – szólt fenyegetően a sötétkék kabátgomb. – Én Péter nagypapa első nagykabátjáról származom. Egyenesen Itáliából. Egyedi darab volnék.
– Egyedi darab? Hiszi a piszi! Minden sötétkék nagykabáton a maga ikertestvére díszeleg. Én vagyok az egyedi darab! – mondta kivörösödve a rézgomb.
– Hadd figyelmeztessem önöket, hogy ilyen alakja senkinek nincs, mint nekem! – gyönyörködött magában egy gömbölyded nadrággomb.
– Még hogy senkinek nincs ilyen alakja? Tükröt hozzak ön elé? Olyan dundi, kedves nadrággomb szomszédom, hogy akár gurulóversenyen is indulhatna! – háborgott a lapos áttetsző inggomb. – Én vékony vagyok és selymes tapintású, tíz inget is díszítettem már.
– Tíz, az is valami! – rosszmájúskodott a fagomb. – Én talán húsz királyi kardigánon is ékeskedtem.
– Mióta hordanak a királyok kardigánt? – kuncogtak együtt a gombok, s nevettükben talán a hasukat is fogták volna, ha lett volna nekik.
– Én vagyok a napszínű aranygomb, a lemenő nap országából érkeztem. Nincs nálamnál díszesebb gomb a kerek világon – szólt határozottan egy nagy, sárga csillag alakú gomb.
– Napszínű? Inkább csúnya citromsárga – helyesbített a fagomb, s már folytatni akarta volna tovább a mondandóját, de egyszer csak felemelkedett a rézdoboz teteje.
Nagymama óvatosan magához emelte a dobozt, s egy apró, égszínkék gombot helyezett a többiek közé, aztán visszatette a doboz fedelét.
– Szerbusztok, nemrég még Ferike pizsamáján üldögéltem, de a tegnap új pizsamát kapott. A régi pizsamáját már nem szereti. Hogy ti mind milyen szépek vagytok! – kedveskedett a kicsi gomb, és odabújt a fagomb és a rézgomb mellé. – Nem mesélnétek nekem? Olyan álmos vagyok.
Azóta a gombok már nem veszekednek. Hangosan együtt nevetgélnek, és szebbnél szebb történeteket mesélnek a kis kék gombnak.

Zengő-rengő jókedvemben

Zengő-rengő jókedvemben,
táncot ejtek,
dalolok,
csengő hangon,
csicseregve,
neked is dúdolgatok.
Lépek, forgok, dobbantok,
a füledbe kurjantok:
ej, haj, hateha!

Felhőtánc

Fátylas eső,
ködtakaró,
vízcsepptükör felkavaró,
kergető,
libbenő,
puha hangon nevető.
Esőt öntő
tekergő,
égi felhőtekenő.

Bánatomban

Pittypalatty, pittypalatty,
bánatomban itt ne hagyj!
Ugornék a hátadra,
csimpaszkodnék válladra,
kuporodnék öledbe,
duruzsolnék füledbe.
Mesét regélj, ringass el,
cirógass énekeddel.
Fütyül a tél

Fütyül a tél,
duruzsol,
fagyos, mély hangon
dalol.
Jégkolompját megkongatja,
jégszakállát bontogatja.
Rázza hópelyhes nagy zsákját,
leteríti hókabátját.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: