Pukka- mesék

A mellékelt illusztrációkat Kovács Katalin illusztrátor készítette a Pukka és az évszakok (Koinónia Kiadó, 2011.) című mesekönyvemhez. Az alábbi mesék is olvashatók a mesekönyvben :-).

A kis lila és a füttyentő


Volt egyszer egy égbe nyújtózkodó mogorva lila hegy. Úgy pöffeszkedett nagy lilaságában, hogy még a napot is eltakarta. Szegény nap, folyton ugrálnia kellett az égen, ha a lila hegy mögül ki akart kukucskálni. Rákuporodott volna a bosszús hegy fejére, gubbasztott volna csendesen, de a hegy, a lilamérgű, a közelébe sem engedte.
Élt, éldegélt ennek a hegynek a belsejében egy hegyes orrú pufók béka. Lila volt, akár a hegy, lila fején két pici szem ücsörgött. Hosszú alagutakat fúrt a hegy gyomrába, rótta a sötét folyosókat reggeltől estig, estétől reggelig, hátha rábukkan egy békatársra. Keresztül-kasul futkározott, nyújtotta a járatokat, de a hegy lila hasában híre-pora sem volt senkinek. Így hát magányosan ücsörgött a föld alatt, brekegett, vartyogott, kuruttyolt, ahogy a kis száján kifért. Meghallotta ezt a dühösködő hegy. Lángoló lila haragra gerjedt. Ráncolta csupasz homlokát, roggyantotta lila térdét.

– Mi ez a fülsüketítő, dobhártyaroppantó ricsaj? Ki mer itt ihaj-csuhajkodni? – üvöltötte lila fenyőit rázva az égbe nyújtózkodó hegy.
– Csak én énekelgetek, a kis hegyes orrú pufók – szólt a béka csendesen és kibújt a föld alól.
A mogorva hegy most lilult csak be igazán. A térde kalácsa is feketelilává változott.
– Te, te énekelgetsz? Hát megengedtem én, hogy énekelgess, dudorássz, örömködj?
– Nem tudtam, hogy engedélyt kell kérnem tőled, ne haragudj! – mondta csendesen a pici szemű béka.
– Hogy te milyen csúnya vagy, és még hangod sincs – dobbantott erős talpával a hegy -, eltűnj a szemem elől, de azon nyomban!
– De, de ez az otthonom – motyogta könnybe lábadt szemmel a kis lila béka – hova is mehetnék?
– Méghogy az otthonod? Hát, ki engedte meg neked, hogy itt élj? Ki hívott téged ide? Itt rád semmi szükség! – dühösködött mély hangjával a lilaharagú.
– Nincs hova mennem, hadd maradjak itt – szólt kérlelve a kis pufók -, ígérem, csöndben leszek, észre sem fogod venni, hogy itt vagyok.
Na, csak ennyi kellett a mogorva, kőszívű hegynek. Rázkódott benne a harag, csak úgy lógatta a fákat, hegyi bokrokat. Toporzékolt, lódította lefele lila nagy köveit. Zúdult a kőzuhatag, lila dübörgéstől remegett az égbolt. Szegény kis pufók, szedte apró békalábait, ahogy csak bírta. Cikázott, szökkent a sok kő elől. Meg sem állt, vissza sem nézett, rohant a hegyen lefelé. Menekült, földönfutóvá lett. Potyogtak a lila könnyei, lógatta hegyes orrát, azt sem tudta, merre menjen, mitévő legyen, hol találjon új otthonra. Egy mocsaras, kúszó növényekkel tarkított tóhoz érkezett. Szipogva lehuppant egy hideg kőre. Dörzsölte apró szemeit.
A nap már megbontotta ágyát, aludni készült. Nyújtózkodott még egy keveset, aztán szelíden végigsimította a lila pufók apró fejét, mintha nyugtatni akarta volna a földönfutót. Nagyon jólesett ez a békának, azon nyomban elnyomta az álom. Pontosan tizenhárom nap és tizenhárom éjjel gubbasztott a hideg kövön. Ott ácsorgott, ott ücsörgött szomorúan, tanácstalanul. Nem volt semmije, magányosan tengette mindennapjait és közben azon gondolkodott, bárcsak ne kuruttyolt volna, akkor a hegy sosem űzte volna el az otthonából. Ahogy így tépelődött magában, különös zajra lett figyelmes. Egy korhadó fatörzs mögül előugrott valaki. Egy zömök békát látott, széles fején nagy vigyor feszített. Vigyorgott a béka, majd rázendített. Füttyögött, fütyölt, fütyörészett, nagy szemeit le sem vette a lila békáról. Ámult-bámult és közben vidámkodott.
– Hát te ki vagy? – kérdezte sűrűn pislogva a kis lila.
– Azt a harmatkásás békatutaját neki, ez akartam én is kérdezni! – rötyögött hangosan hasát fogva a füttyentő.
– Lali vagyok, a földönfutó lila béka – mondta lebiggyenő szájszéllel a kis pufók.
– Én meg Bajuszos Béla, a füttyentő béka, örvendek tisztelettel – mondta a vidám béka, és magához ölelte a hegyes orrú kis lilát.
– Én is örvendek – suttogta Lali az ölelésben.
– Földönfutóóó? Miért vagy te földönfutó? – ráncolta homlokát Bajuszos Béla.
– Látod ott messze azt a lila hegyet? Ott éltem, ott volt az otthonom – morzsolgatta kibuggyanó könnyeit a lila béka.
– Naaaaaa, ne keseregj, inkább meséld el, mi történt – biztatta kedvesen Lalit a füttyentő.
– Egyedül éltem ott már nagyon régóta, és hogy magányom, szomorúságom elűzzem, vartyogtam és kuruttyoltam hangosan. Ezt meghallva a lila hegy elűzött, azt mondta rút vagyok, és nincs ott szükség rám – magyarázta a pufók kisbéka.
– Sose keseregj, kedves lila barátom, a legjobb helyre érkeztél. Meglátod mennyi békabarátra fogsz itt szert tenni. Mindenki kuruttyol és vartyog, amikor a kedve tartja, és elárulhatok neked egy titkot. Egyiknek sincs ilyen gyönyörű lila színe, mint neked.
– Békabarátok? És itt maradhatok? És új otthont építhetek, alagutakat fúrhatok a föld alatt? És kuruttyolhatok kedvemre? – kérdezte lelkesen Lali.
– Hát persze, és szívből örülök, hogy itt vagy – vigyorgott fülig csúszó szájszéllel Bajuszos Béla. – S hogy ezt kellőképpen megünnepeljük, én amondó vagyok, füttyentsünk és kuruttyoljunk, hajladozzanak a nádszálak a hangunkra.
Rá is zendítettek. Torkuk szakadtából vartyogtak és füttyentettek. Úszott a hangjuk messzire. És lássatok csodát, egyre több béka ugrott elő a bokrokból, a tóból, a kövek alól. Eperszínű, hupilila, rőtszínű és fekete, pöttyös és csíkos, kicsi és nagy, együtt zenéltek, örültek egymásnak a nagy békazengésben.
Azóta Lali ott él a nádas tó mellett, a korhadt fa alatt, mélyen a földben. Új otthonra lelt és igazi barátokra.

Zöld Elemér zöld szakálla


Zöld Elemér nyüszített, jajgatott, bömbölt és ordított egyszerre. Azt ne kérdezzétek, hogy lehetett mindezt egy időben, mert ezt csak ő tudja. De el kell árulnom nektek valamit: leginkább arról volt híres, hogy manókirály létére ő jajgatott legtöbbet a világon.
Ha elesett, jajgatott; ha nem esett el, akkor is jajgatott; ha nem kapott új manózöld sapkát, nyafogott; ha kapott, akkor nyefegett. Ha nem ült kényelmesen a széken, morgott; ha kényelmesen ült, mirgett-morgott. Egyszóval nagyon érthetetlen figura volt ez a manókirály.
Történt egyszer, hogy hosszú zöld szakálla már a földet seperte, de Zöld Elemér hallani sem akart arról, hogy a királyi manóborbély kicsit lenyisszantson belőle. Mit volt mit tenni, a manók nem erőltették a szakálligazítást, mert nem akarták, hogy a manókirály elkezdje a homlokráncolást, fújtatást, mirgést-morgást. A szakáll meg csak nőttön-nőtt, már meghaladta a tizenkilenc és fél araszt. Hűha, el sem tudjátok képzelni, milyen hosszú ez egy manónak. Szegényke állandóan belebotlott, becsípte az ablakrésbe, ráhúzta az ajtót, becipzárolta a kardigánjába, belelógatta a levesbe. Pfujjj! És mégsem akarta, hogy lenyisszantsák. Mindennap azt hajtogatta:
– Ilyen almazöld szakálla nincs senkinek ezen a világon! Csodaszép!
Ha végigment az utcán, összesúgtak a háta mögött:
– Micsoda szakáll! Betakarózhat vele!
Ha végigment a patak partján, ezt búgták a háta mögött:
– Ilyen rusnya szakállt még sosem láttunk!
Ha bement a közértbe vásárolni, ezt sisteregték a háta mögött:
– Jujj, még ránk tekeredik az a csúf szakálla!
Zöld Elemér úgy tett, mintha nem is hallaná. Azt gondolta, irigyek a szakállára. No, csak irigykedjenek! Úgy kell nekik! – gondolta magában.
A szakáll pedig csak nőtt. Mintha sietni akart volna valahova. Már nemcsak Zöld Elemér botlott bele, hanem a manópalota kincstárnoka, fodrásza, kuktája és udvari bolondja. Piff-puff, gurultak is a lépcsőkön lefelé.
– Ez tűrhetetlen! – süvítette a kincstárnok.
– Ez borzasztó! – morogta a fodrász.
– Ez felháborító! – zúgolódott a kukta.
– Ez kibírhatatlan! – dörögte az udvari bolond.
Tipegtek, topogtak, szaladgáltak ide-oda, összekiabálták a zöldmanókat. Jöjjenek gyorsan, mert fontos dologban kell dönteni: mi legyen Zöld Elemér manókirály cudar hosszú szakállával?
– Vágjuk le, vágjuk le! – harsogták a manók.
– Azt nem lehet, nem engedi! – szólt a kukta, és a szakácstól akkora nyaklevest kapott, hogy még most is sajog a helye. Egy kukta ne szóljon a nagyok dolgába.
– Jól van, levágjuk, de hogyan? – töprengett az udvari kincstárnok.
– Hogyan, hogyan? Micsoda kérdés! Hát álmában, nyissz-nyassz, és kész is. Fel sem ébred – bölcsködött az udvari bolond.
– Igaza van, ide az udvari ollót – kiáltott az udvari borbély.
Megvárták, míg a nap nyugovóra tért. Zöld Elemér virágmintás ágyában feküdt. Hálósipka vigyorgott a fején, hosszú szakálla a paplanon pihent, a vége a szőnyeget seperte. Az udvari borbély hangtalanul besurrant a manókirály hálószobájába. Az ágyhoz lépett, az olló vidáman csattogott, volt szakáll, nincs szakáll.

Reggel Zöld Elemér korán ébredt. Könnyűnek, fiatalosnak, csoda helyesnek érezte magát. A királyi tükörhöz sietett, hogy köszöntse önmagát. Jujj, bátran belenézett, aztán:
– Azt a zöldfelfújta túrósbuktáját! Ujjujujj, ajjajajajj! Hová lett a zöld szakállam?
Összetrombitálta az egész udvart. Szaladtak is az alattvalók, csak úgy porzott a lábuk alatt a zöld kövezet.
– Azt a zöld teremburáját! Hogy én milyen helyes vagyok szakáll nélkül! Ugye nektek is tetszik? – kérdezte elégedetten Zöld Elemér a királyi erkélyről.
Nagy ujjongás, füttyentés rázta meg az udvart. Mindenki boldog volt, mert eltűnt a szakáll. De igazán annak örültek, hogy Elemér király is örült. A manók már csak ilyenek.

Hapci Franci és a csigaházfestés

Kapukki Pukka nagyadag gyümölcsreggelije után komótosan lehasalt a földre, és bekukkantott az ágy alá. Mindkét kezét becsúsztatta könyökig, mintha valamit keresett volna. Feltápászkodott, csalódottan tekergette aprócska nyakát. Úgy látszik, nem találta meg, amit keresett, de nem adta fel. Kutatott tovább. Benézett az asztal alá, a fiókokba, Franci ágyába, még a zsírosbödönbe is. Hiába. Nyoma sem volt a tulipános kisládának. Mert azt kereste éppen. Ugye, tudjátok, mit tartott a ládában? Hát, persze, kitaláltátok: az ecseteit, a festéktubusokat.
Az erdei manó kellemes nyári reggelre ébredt. Ahogy kiugrott az ágyból, azonnal kedve támadt egy kis festegetésre. Ezért kutatott, keresgélt a tulipános láda után. El is párolgott a reggeli jókedve. Festék nélkül nem lehet festeni.
– Franci, Franci, hol vagy? – kiáltotta Pukka izgatottan. Franci biztosan tudja, hova lettek a festékek – gondolta.
Franci nem válaszolt. Vajon hol csatangol ilyen kora reggel – tűnődött magában a zöld fülű manó, és kiszaladt a százegy éves tölgy elé, hogy megkérdezze Pált, a harkályt, nem látta-e a kis törpesárkányt.
– Pál, Páááááááál, hagyd abba a kopácsolást, kérlek! Kérdezni szeretnék valamit! – kiáltotta torkaszakadtából Pukka.
Pál a tölgy vén törzsét tisztogatta. Abbahagyta a kukacvadászást, és lerepült Pukkához.
– Itt vagyok, kérdezz bátran. Történt valami? – kérdezte kíváncsian a harkály.
– Nem láttad ma reggel Francit?
– De láttam. Úgy hiszem, valami nagyon fontos dolga akadhatott, mert úgy szedte a lábait, mint egy mezei nyúl.
– Nem értem – csodálkozott Pukka –, miért nem szólt nekem semmit?
– Lehet, valami titkos ügyben kellett eljárnia.
– Köszönöm, Pál. Láttad azt is, merre indult?
– Hát persze, a völgy felé sietett.
Pukka a völgy felé vette útját. Az Átlátszó Patak csobogó útját követte. A nap kócos sugarait rendezgette, s közben vidáman azt fürkészte, mi történik lent a földön.
Az áfonyabokor árnyékában üldögélt egy ásítozó fürj. Pukka megkérdezte tőle:
– Szervusz, nem láttad véletlenül Hapci Francit, a törpesárkányt?
– De igen, a völgyben láttam, az óriásbokrok közelében. Bigacsigával beszélgetett – mondta kedvesen a fürj.
– Köszönöm – hálálkodott Pukka, és sietve továbbrobogott. A völgyben búzamezők fogták közre a Zöldgyöngy tavat. Az aranyló búzatengerben piros pipacsok járták kecses táncukat.

Kovács Katalin illusztrációja

Kovács Katalin illusztrációja

A szél néha meg-megcsiklandozta őket, s ilyenkor hangtalanul összenevettek. Pukka a vakondtúrások mellett talált rá az óriásbokrokra. Ahogy közeledett, Franci kék taraját pillantotta meg a legöregebb bokor ágai között. Hangos éneklés ütötte meg a fülét:
– Festek, festek, festegetek,
pompás színeket keverek.
Körbe, körbe vezetem
pingáló kis ecsetem.
– Ezt azonnal látnom kell – suttogta Pukka, és a bokor mögé lopakodott. Nem fogjátok elhinni, amit látott. Hapci Franci egy jól megtermett kövön üldögélt, egyik kezében ecset, másikban festéktubusok. Mit gondoltok, mit csinált? Festett. Még az orra hegye is festékes volt. Pukka csak ámult-bámult. Földbe gyökereztek a lábai. Franci festett. De mit? Nem volt előtte festékállvány, sem papír, de még keserűlapu sem. Csigabigák álltak előtte, hosszú sorban. Bigacsiga állt legelöl. Franci nem tájképet festett, de még arcképet sem. Csigabigaházakat pingált. A legkülönb színárnyalatokat kente fel a csigabigák házaira. Nem volt két egyformára festett csigaház. Senki a világon nem látott még ilyen gyönyörű színekben pompázó csigaházakat. Odagyűltek a mezei nyulak, a pockok, a mókusok. Tapsikoltak örömükben, annyira örültek a látványnak.
– Franci, Franci – kiáltott Pukka, és előbújt a bokrok mögül.
– Szia, Pukka, ugye milyen szépek lettek a házak? – lelkesedett a kis törpesárkány.
– Nagyon szépek. Sosem láttam még ehhez hasonlót – mosolygott Pukka, és titokban arra gondolt, ezután több festékre lesz szükségük.

A törpesárkány története

Hol volt, hol nem volt, Péter nagypapa kertjétől tízvárosnyira éldegélt egy szomorú törpesárkány. Nem nehéz kitalálni, miért volt bánatos. Akkora volt, akár a kisujjad, alig látszott, állandóan ugrálnia kellett ide-oda, ide-oda, ha nem akarta, hogy rátapossanak. Néha ezért úgy érezte, ő nem is sárkány, inkább ugrabugráló levelibéka. Kicsi volt, de ez nem is lett volna akkora baj, csakhogy apró termete mellett mindennapos tüsszögéseivel kellett megbirkóznia. Ha dühbe gurult, nem tüzet okádott, hanem tüsszögött. Halkan, sűrűn, erőtlenül. És ki hallott még ilyet? Az igazi nagy sárkányok vöröslő képpel percenként lehelik ki magukból a perzselő fénycsóvákat. Dirr-durr, sitty-sutty, és már minden lángokban áll. Az ám az igazi sárkányélet! Nem kell ugrabugrálniuk, és csak akkor tüsszögnek, ha elkapják a náthát.
Szegény törpesárkány bánatában bujdosásnak adta a fejét. Hátára vette sárkánybatyuját, és útnak indult. Beleunt a folytonos tüsszögésbe, ugrabugrálásba. Nem akart többé szomorkodni, az ide-oda ugrálásról nem is beszélve. Ment, mendegélt, három éjjel, három nap gyalogolt lógó orral, farkával hosszú csíkot húzva maga után. Nagyokat sóhajtott, és bánatában nem tudta abbahagyni a tüsszögést. Sóhajtott és tüsszögött, tüsszögött és sóhajtott. Röpködtek a hapcik. Egy hapci erre, egy hapci arra.
Kapukki Pukka, az erdei manó, egy fiatal nyárfa tövében épp margaréta-ebédjét fogyasztotta. Furcsa, erőtlen prüszkölés ütötte meg a fülét. Alig hitt a szemének. Egy pöttöm hapcizó sárkányt látott, szilva nagyságú batyuval a hátán.
– Szerbusz, picike! – kiáltott utána Pukka.
– Szerbusz, hapci, ne szólj hozzám, hapci! – morogta az apró sárkány.
– Csak barátságos akartam lenni – mondta Pukka, és a sárkány elé állt. – Hová-hová ilyen sebesen?
– Arra, hapci, haapci, haapciiii – tüsszögte a törpesárkány.
– Náthás vagy? Megfáztál? – érdeklődött Pukka kedvesen.
– Nem, hapci, bánatomban tüsszögök, haaaaapciiiii – pityeredett el a sárkányfi.
– Bánatodban? De hát egy ilyen helyes égszínkék kis sárkánynak mi oka volna búslakodni? – simogatta meg Pukka a kis szomorkodót.
– Pici vagyok, hapci, és ezért, ha mérgelődöm, vagy ha szomorú vagyok, akkor meg tüsszögök. Legalább tüzet tudnék fújni, hapci, de semmi, hapci, haapcii – ült le szemeit törölgetve a törpesárkány.
– Én Pukka vagyok, a manók közt talán a legkisebb, és ezért cseppet sem mérgelődöm. Mindenhová beférek, fürgén szaladok, és sokan épp azért szeretnek, mert kicsi vagyok.
– Én Franci vagyok, a törpesárkány, hapci, és épp most szomorúságomban világgá akarok menni. Elbujdosok a nagyvilágba, hapci. Milyen sárkány az, hapci, aki még tüzet sem tud fújni, hapci, csak tüsszög, haaaaapci? Senkinek nem kellek.
– Figyelj, Hapci Franci, maradj itt velem! Miért is kéne neked tüzet fújni? Hogy mindent felperzselj? A nagy sárkányoktól mindenki fél. Azt szeretnéd, hogy féljenek tőled? – győzködte Pukka Francit.
– Azt nem. Azt nem szeretném! – mosolyodott el Franci.
– Tudod mit, majd együtt vigyázunk az erdőre, a rétre. Ha úgy megszoktad a tüsszögést, igazán hasznunkra lehetne. Például letüsszöghetnéd a port a gombákról, mohákról, az apró növényekről – bátorította Pukka a kis sárkányt.
– Tényleg befogadnál engem? És nem lennék útban senkinek? – csodálkozott a törpesárkány.
– Senkinek! – bólogatott Pukka.
Franci letette batyuját, és körülnézett. – Milyen gyönyörű itt! – örült magában, és már nem akarta folytatni a világgá menést. Azóta Pukkánál lakik a százegy éves tölgy odvában. Együtt óvják az erdőt, rétet, és már nem bánkódik azért, mert nem nőtt nagyobbra. A tűzokádás pedig már eszébe sem jut. Vannak annál sokkal fontosabb dolgok egy törpesárkány életében.

Advertisements

2 Comments to “Pukka- mesék”

  1. A Pukka-.mesék szívmelengetőek, finom kis humorral átszőve. A szereplők jól megrajzolt jellemekkel vannak felruházva és karakterükhöz illő frappáns nevekkel. És bár állatok, mégis emberiek. A jobbik fajtából. Átsüt a történeteken a jószívűség, segítőkészség, a barátság és az egymásra figyelés, kis csetlés-botlás. Nevelő jellege van. Megmutatja azt is, hogy egy előnytelen külső nem tragédia, mert a belső értékek a fontosak. A párbeszédek gördülékennyé teszik a mesét és felpörgetik az eseményeket. Hallom a szereplők hangját. A tájleírás magával ragadó. Érzem az erdő és a virágok illatát, a föld és a fű szagát. Fázom, ha a mesében hull a hó és melegem van ha kisüt a nap. Együtt festem a csigaházakat Francival. Sőt magam előtt látok mindent, a101 éves fa odújában lévő kandallótól a jégcsapokig. Ott ülök a szereplők között, velük örülök, velük bánkódom és várom, mikor vesznek már észre.
    Réka az ő tehetségével, lelki érzékenységével, fantáziájával és gyermeki szívével, ott van minden sorban. Ezért tud nagy örömöt szerezni a kicsiknek a meséivel. Kovács Katalin illusztrációi pedig szinkronban vannak a történetekkel és hozzásimulnak az elképzeléseinkhez. A színei harmonikusak. Rajzai letisztultak, klasszikusak és fantáziadúsak. A szereplők karakterét és az eseményeket kifinomultan ábrázolja, mintegy ünneplő ruhába öltöztetve a nagyszerű meséket. Köszönjük az élményt. Ági.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: