Posts tagged ‘mese’

09/08/2017

Simon Réka Zsuzsanna: Füttyögő Kókompityere

Füttyögő Kókompityerét úgy ismerték Szörnyiában, mint a legtöbbet pityergő szörnygyereket. Biztos ő nyerte volna az Országos Egéritató Szörnybajnokságot, ha rendeztek volna ilyet. Ha az apukája azt mondta neki: – Kérlek, ne állj a lábam alatt! Már görbült is lefelé a szája. Ha az anyukája azt kérte tőle: – Ülj egyenesen az asztalnál! Már dörzsölte is a szemét. Sosem lehetett tudni, éppen mikor és miért fogja elkezdeni a könnymorzsolást. Azt beszélik, minden akkor kezdődött, amikor megszületett, mert nem hahotázva jött a világra, ahogy az újszülött szörnygyerekek, hanem fütyülve. És nem is akárhogy. Olyan hangerővel fütyült, hogy mindenki a szívéhez kapott körülötte. Szaladtak amerre láttak, mert addig Szörnyiában senkit sem hallottak születése pillanatában fütyörészni. Így történt, hogy szegény kis szörnyszülöttet elnevezték Füttyögő Kókompityerének! Ahogy a kis Kókompityere cseperedni kezdett, ha kacagni szeretett volna, fülsüketítő füttyszó hagyta el a száját. És akárhányszor fütyült, rárivalltak otthon, a közértben, az iskolában, a parkban, még a játszótéren is, hogy: – Pszt, csend legyen! Elég legyen! Ne fütyülj! Pedig szegényke, csak akkor fütyült, amikor jó kedve volt, amikor örvendezett. Olyan sokszor ripakodtak rá, hogy ne fütyüljön, hogy lassan-lassan már mindenért könnybe lábadt a szeme. Éjjel volt, a hold karéja jól megvilágította a parkot. Ott üldögélt egyedül egy padon. Te álmodban épp arra kóboroltál, és meghallottad, ahogy szaggatottan hüppög valaki. Lábujjhegyen közelebb léptél, megbújtál a bokor mögött. Jól szemügyre vetted az idegent, amikor szörtyögve azt kérdezte tőled: – Te ott, nincs egy zsebkendőd?

DSCN5633
Godoy Simon Tas, kétéves embergyerek, konyhai falfestménye

– De van – mondtad halkan, mert a pizsamád zsebében éppen volt nálad. – Kölcsönadod? – Igen, tessék – nyújottad felé, de nem bújtál elő a bokor mögül.
– Ki vagy? – kérdezte tőled, miközben krumpliorrát törölgette. – Én csak idekeveredtem – felelted.
– Félsz tőlem, azért bújtál oda? – hüppögte.
– Nem félek, csak óvatos vagyok – mondtad bátran.
– Igazán előjöhetnél – kérlelt kedvesen.
– Itt vagyok – mondtad, és leültél mellé a padra.
– Hogy te milyen… egy furcsa valami vagy! – hunyorgatta négy szemét Kókompityere.
– Hát, ezt rólad is elmondhatnám! – bökted oldalba nevetve.
– Most, hogy így jobban elnézlek, te, te egy embergyerek vagy, jaj! – csapott a szájára Nefütyülj.
– Most, hogy így jobban megvizsgállak, te egy szörnygyerek vagy, jaj! – utánoztad Kókompityerét. – Embergyerekkel még sosem beszélgettem. Szörnyiában nincsenek emberek.
– Nekem meg szörnygyerekhez nem volt még szerencsém. Ahonnan meg én jövök, ott nincsenek szörnyek.
– És akkor most mi lesz? Mit csináljunk? – kérdezte gondterhelten.
– Mi lenne – kérdeztél vissza –, például játszhatnánk.
– Együtt?
– Hát nem is külön – válaszoltad nevetve. Kókompityere arca színesedni kezdett, és egy halk füttyszó hagyta el a száját.
– Megkérdezhetem, miért pityorogsz hajnalok hajnalán egyedül egy padon? Otthon kéne lenned ilyenkor – fordultál a szörnygyerekhez.
– Ami azt illeti, neked sincs itt semmi keresnivalód. Nem is értem, hogy kerültél ide – húzta össze négyszemű homlokát Kókompityere.
– Azt én sem, de lehet, valójában nem is vagyok itt most, csak álmodlak. De ez most nem is olyan fontos. Ott tartottunk, hogy miért vagy idekint, amikor ágyban lenne a helyed?
– Mert nem tudok aludni. Mert ma lefekvéskor nem is egy, hanem három mesét olvasott nekem az apukám. Úgy fütyültem volna örömömben, de úgy, csak hát mindig rám szólnak, hogy ne fütyüljek, pedig én akkor fütyülök, ha jókedvem van. Mindenkit zavar, hogy nem hahotázok, hanem fütyörészek. És ettől olyan sírhatnékom támadt. Nem akartam senkit sem felébreszteni, ezért hüppögök itt.
– Lehet, túl hangosan fütyülsz, nem bírja a fülük a sok füttyszót. Tudod, mit? Megtanítalak halkan és hangtalanul is fütyülni. Így majd senki fülét nem fogja bántani. Csak gyakorlás kérdése az egész – veregetted vállon új barátodat.
– Milyen igazad van! Sosem gondoltam arra, hogy túl hangos lennék! Milyen jó is lenne, ha megtanulhatnám, hogyan kell halkabban fütyörészni! Most haza kell mennem. Észre fogják venni, hogy kilopóztam – szólt halkan Kókompityere.
– Sebaj, hamarosan újra eljövök, ígérem, és akkor majd együtt fütyörészhetünk – mosolyogtál Kókompityerére.
– Várni foglak! – kiáltotta a szörnygyerek, és már iszkolt is hazafele. Következő éjszaka újra elmentél Szörnyiába, ott kuporogtál a parkban, és vártad Kókompityerét. Már épp a harmadik csokis sütit majszolgattad volna, amikor megveregette a vállad. Örömödben odanyújtottál neki egy süteményt, és míg ő lakmározott, te elárultad neki a halkan fütyülés fortélyát. Fütyültél csenben, szinte hangtalanul. Először nyekergett, sipítozott fütyülés közben, aztán lassan-lassan egyre halkabban kezdett fütyülni.
Szörnyberkekben azt beszélik, azóta Kókompityere már halkan fütyül, ha jó a kedve, és senki nem szól már rá, hogy ne fütyüljön. Egy embergyerek lett a  legjobb barátja, akivel néha csokis sütit majszolgatnak, és úgy nevetnek, hogy titokban még az Antarktisz jégtömbjei is belerázkódnak.

 

 

31/05/2015

Simon Réka Zsuzsanna: A király, aki nagyon szeretett játszani, AHÁNY KIRÁLY, ANNYI MESE, illusztrálta Gyöngyösi Adrienn, Manó Könyvek

 Hol volt, hol nem volt, az eget gereblyélő kopasz hegyeken innen, a zsibongó tengereken is túl, volt egyszer egy hepehupás birodalom. Tágas terein ódon kőházak álltak, s ha beköszöntött a nyár, a piciny ablakokban gumós begóniák, sétányrózsák, cseppecskevirágok sorakoztak egymás mellett.
Élt ebben a birodalomban egy ifjú király. Nem volt nagy mestere a szavaknak, megszólalni kevésbé szeretett. Sokszor megesett, hogy belevörösödött a füle hegye is, ha birodalmi beszédet kellett tartania. Nemigen járt társaságba, ha tehette, vendégeket sem fogadott. Talán ez volt az oka annak, hogy nem voltak barátai. Azt beszélik, minden akkor kezdődött, amikor egy szépséges királylány összetörte a szívét. Nem volt fölényes, sem gőgös, tisztelettudóan bánt az őt körülvevőkkel, de egyedül járt-kelt, a világ szeme elől elbújva élte mindennapjait. Sosem volt ideje senkire és semmire. Sosem dugta ki az orrát még a királyi nagykertbe sem. Nem ült fel egyik pejlova hátára sem, hogy körbelovagoljakirályi birtokát. Nem olvasott a kerti futószőlő-lugas alatt, és soha nem mártózott meg a palota melletti, áttetsző vizű folyóban. Hogy mégis mit csinált? Bezárkózott a palota legeldugottabb szobájába és egész nap csak játszott. Neki volt a világon a legnagyobb játékgyűjteménye. Gyűjtötte a fajátékokat, logikai játékokat, kirakósokat, kisvonatokat, fabábokat, marionetteket, a felhúzható zeneszerkezeteket, a bohócokat, a műanyag katonákat, társasjátékokat, a kis repülőket, búgócsigákat. Ott ücsörgött a bezárt szobában, és játszott reggeltől estig. Néha még ebédelni is elfelejtett. A játékok meg csak gyűltek. Messzi vidékekről rendelte a legújabb játékcsodákat. Míg új volt egy játék, repesett a szíve az örömtől, de ahogy letépte a csomagolópapírt, kibontotta a dobozokat, megcsodálta a kapott szerzeményt, máris megkopott az öröme. Játszott, hogy teljen az idő, hogy lefoglalja magát, hogy ne gondoljon a magányára, de azt érezte, valami egyre
erősebben szöszmötöl ott belül. Szuszákol a lelkében a búbánat. Egyik kora reggelen rémálomból ébredt. Minden porcikája remegett. Izzadt homlokát törölgette, és próbálta felidézni magában a rémképeket. Csak arra emlékezett, hogy sötétség borul mindenre, és ő egy nagy, kihalt, hatalmas kőházakkal körülvett szűk téren áll, és senki nincs körülötte. Kipattant az ágyból, gyorsan megmosakodott, felöltötte legelnyűttebb gúnyáját.
Lerobogott a lépcsőn, intett a főajtónállónak, nyissa rögvest a nagykaput. Mély levegőt szívott, aztán kilépett. A királyi város piacterére indult. Amikor odaért, egy pillanatra megtorpant , becsukta a szemét, és hallgatta az utcai zsivajgást, szívta magába a piactéri reggeli kalács bódító illatát. Kedve lett volna mindenkit a keblére ölelni, de tudta, aligha tehetne ilyet. Mosolyogva folytatta útját, ide-oda kanyargott a kis utcákban. Pásztázta a házakat, az ismeretlen tekinteteket. Raktározta a sok látványt. Ahogy így bandukolt, egy zsákutcába fordult. Az utca végén ódon kőház. A kőház előtt öt szakadt ruhájú, mezítlábas kisfiú. Mindegyik kezében apró kődarab.
− Most én jövök – nyafogott a legkisebb –, ez így nem tisztességes.
− Azért, mert nem tudsz számolni, nem mi vagyunk a hibásak – röhörészett egy kopaszra nyírt nagylegény.
− De igenis tudok számolni – törölgette piszkos kezével bal szemét a legkisebb.
− Ne sírj már, senki nem bántott! – fordult a legkisebbhez egy mosolygó vöröshajú.
− Fújd ki az orrod! – szólt egy lyukas sapkás, és zsebkendőt nyújtott a legkisebbnek.
− Mit játszotok? – lépett elő a király egy korhadozó fakapu alól.
− Kődobálóst – mondta egy szeplős kisfiú és kételkedően végigmérte azidegent.
− Nézhetem?
A gyerekek összenéztek, megvonták a vállukat.
– Nincs kedved velünk játszani? – kérdezte a legkisebb.

ja¦üte¦ük_kira¦üly

Gyöngyösi Adrienn illusztrációja

− Hát elment az eszed? – horkant fel a legnagyobb –, tán nem gondoltad, hogy felnőtt létére beáll?

read more »

14/04/2015

Simon Réka Zsuzsanna – Enrique Quevedo: Jónás

A Jónás című történetem Bertóti Johannának íródott karácsonyi ajándékként, az Író Cimborák oldalra. Az illusztrációt Enrique Quevedo, spanyol illusztrátor készítette hozzá. A történet spanyolul ITT olvasható. Készül a történet folytatása.

Egy szürke toronyház legfelső emeletén lakott Jónás. A zsúfolt, zajos nagyvárosban, ahol élt, az emberek szürke ruhákba bújtak, és éjt nappallá téve sötét irodaházakban robotoltak. Nem volt sem kedvük, sem idejük beszélgetni egymással. Köszönés helyet fejet biccentettek, és ha valamit közölni szerettek volna, unottan mutogattak, vagy papírfecnikre írták a közlendőjüket. Jónás sokszor szeretett volna szóba elegyedni valakivel. Mesélt volna a hosszú évek óta szövögetett terveiről, a dédelgetett álmairól, de ha bárki közelében megszólalt, úgy néztek rá, mintha zavart lenne az elméje. Ilyenkor otthagyta a füstös utcákat, felcammogott a toronyház tetejére, és faládákban nevelt fűszernövényeihez beszélt. Velük osztotta meg minden búját, baját, örömét. Aztán kiült a tető szélére, vagy olvasott, vagy a messzeséget fürkészte. Vágyakat számlált, terveket listázott.
Minden reggel hajnalban ébredt, cipelte a napilapokat, koptatta az utcákat rozzant, öreg biciklijén. Amikor befejezte az újságkihordást, gyalog indult neki a zajrengetegnek. Bóklászott az utcákon, keresgélt, kutatott. Nagy zsákba gyűjtötte, amiket a városlakók kidobtak. Amikor megtelt a zsákja, felhurcolkodott a toronyház tetejére, és hosszasan elemezgette a talált kincseket. Külön kupacba rakta a hasznos és a „valamire még jó lesz” dolgokat. A hasznosnak vélt kacatokat megtisztította, és feliratos dobozokban őrizgette őket tovább.
Esténként kiült a fűszernövényei mellé, tákolt asztalára megsárgult papírtekercseket teregetett. Írt, számolt, rajzolt. Mielőtt nyugovóra tért volna, a tekercseket egy faládába helyezte. A ládát gondosan kulcsra zárta. Egy hűvös nyári éjszakán arra ébredt, a szobájában csapkod az eső. Nyitva felejtette a tetőajtót. Felágaskodott a tetőtérre vezető létrán, hogy becsukja. Kidugta a fejét, és megpillantotta az asztalát.

Enrique Quevedo alkotása

Enrique Quevedo alkotása

Az asztalon egy szétázott hosszú papírtekercs feküdt.

read more »

06/01/2015

Simon Réka Zsuzsanna: A pipacsképű boglárka meséje

Ez a mese az unokahúgomnak, Dorottyának, íródott. A mese 2009-ben jelent meg a kolozsvári Napsugárban, a Pukka és az évszakok című mesekönyvemben is olvasható. A mese végén található link a Napsugár oldalán található meséhez vezet. Az illusztráció Szabó Zelmira munkája.

Dorottyának

Hol volt, hol nem volt, a messzi Gombóchegyen is túl, két arasszal még odébb, khm, khm, khm, egy icipicit mégiscsak visszább, élt egyszer egy pipacsképű ázsiai boglárka. A legszebb volt valamennyi boglárka közül, de ezt ő nem tudhatta. Fogalma sem volt arról, hogy a kerek nagyvilágon léteznek még rajta kívül is boglárkák. Így hát boldogan élt, piros szirmaival minden délelőtt megfürdött a tűző nap sugaraiban, s csilingelő virághangon nevetett, ha a szél megcsiklandozta áttetsző, törékeny szirmait.
A pompás virágszőnyeg, ahol a kis boglárka hajladozott, betakarta a kertet. Szorgos, vidám méhecskék jártak oda, s nektárgyűjtés közben távoli vidékekről meséltek érdekes történeteket.
– Boglárka, kisboglár! – szólongatta Zümzi, a méhecske, a kis pipacsképűt.

read more »

28/12/2014

Simon Réka Zsuzsanna: A TÉL egy fagyos reggelen (mese)

A napokban a meséim közül olyanokat közlök a Gyerekkönyvölelőn, amelyek a kolozsvári Napsugár és Szivárvány gyereklapokban láttak napvilágot. Ez a mese 2009-ben jelent meg a kolozsvári Szivárványban.

A tél egy fagyos reggelen azt gondolta magában, ejnye hát, irgumburumm haddelhadd, elég volt az egyszínű fehérségből. Nagyon megunta ám, hogy fehér gúnyát öltve járta a világot. Így hát, nagy, igen nagy elhatározásra jutott. Ő bizony ezután már színes lesz. Színes jégcsapok lógnak majd az ereszek aljáról, színes hópelyhektől lesz tarka az égbolt, színes hóemberek álldogálnak majd az udvarokon, és még a hideg, fagyos fuvallat is színes lesz. Papírra véste kedvenc színeit, nehogy kifelejtse valamelyiket. Kiválasztotta a sárgát, a kéket, a zöldet, a narancssárgát, a lilát, a rózsaszínt, a barnát, a mályvavöröset, a pirosat. Hozzá is látott a világbetakaró köpönyeg megvarrásához, de halk, erőtlen kopogás ütötte meg a fülét, a tél ajtót nyitott, és beengedte a jövevényt.
– Szervusz, tél – köszönt illedelmesen a kis idegen -, engem nem szeretnél kiválasztani a többiek közé?

read more »

04/03/2014

Katalán mese

Két éve élek Katalóniában, és ezalatt a két év alatt sokszor főztem-fontam magamban, eljön-e valaha is, eljöhet-e az az idő, amikor képes leszek spanyolul vagy katalánul, akár egy hibáktól nyüzsgő, nyúlfarknyi mesét is megírni. Amikor ideérkeztem, nem beszéltem katalánul, szinte semmit nem értettem, és ahogy lehetett, beiratkoztam egy nyelviskolába. Nem egyszerű, de mégis érdekes folyamat egy új nyelvvel való ismerkedés. Emlékszem, hogy a nyelvórák legelején a két órán át tartó fülhegyezés nagyon lefárasztott. Szinte alig értettem egy-két szót abból, amit a nyelvtanár (Két év alatt soha nem szólalt meg közöttünk más nyelven, csak katalánul, és ezért is nagyon hálásak vagyunk neki. Amit nem értettünk, képes volt nagyon sokféleképpen, sokszor elmagyarázni) mondott. Azóta is ő a tanárnőm, és az egyik legjobb nyelvtanár, akit valaha volt szerencsém megismerni.

read more »

Tags: ,
13/01/2014

Simon Réka Zsuzsanna: Éhség

(Író cimborák oldalra írt rémmese Herbszt László illusztrációjával)

Átlátszó testében nem volt szíve. Egyedül élt a hegy ormán egy nyálkás, sötét burokban. Napközben aludt. Éjjel csak akkor merészkedett elő, ha megéhezett. Vadászat előtt kiült a szakadék szélére. Ott időzött, mielőtt elindult, bámulta a lába alatti mélységet. Kocsonyaszerű haját bödörgette, és közben cuppogtatott.

read more »

23/12/2013

Karácsonyváró mese

A magoncok és a foszlós kalács

(Az Író cimborák oldalra írt mese)

Csöppke meg volt győződve arról, hogy az erdőszéli ház, ahol Nagymamával éltek, épp a világ végén áll. A házuk mögött egy erőtlen patak folydogált, azon túl a Medvehagyma bükkerdő húzódott. Csöppke azt gondolta, aki az erdőn túlra merészkedik, azt a magoncok megfogják és bedobják a világvégi magoncgödörbe. Az őszintét megvallva, nem is a gödörbe pottyanástól tartott. Azt el tudta képzelni, milyen érzés lehet. Esett ő már le fáról is. Attól félt, ha a gödörbe dobják, a világ másik végén fog kiesni. Ott a magoncok gúzsba kötik, elhurcolják, és magonctanonc lesz belőle. Mióta Péter bácsi, a falu erdésze, tudatta Nagymamával, hogy az erdő végében erőre kaptak a magoncok, azóta folyton-folyvást a magoncokon járt az esze.
A karácsony már a kert végében ólálkodott. A kályhában ropogott a tűz, Nagymama népdalokat énekelt. Fát díszítettek, csuhéból angyalokat fontak. Csöppke nagyon szerette a karácsonyi készülődést. Leginkább azt várta, amikor Nagymamával együtt süthette a kalácsokat. Nagymama foszlós finomságának nem lehetett ellenállni, ezért minden karácsonykor több rudat is sütöttek.

read more »

28/10/2011

Jeli Viktória-Tasnádi István: Rozi az égen

„A talaj is veszettül nyomta a talpát, hiszen mezítláb volt és pizsamában. Mondjuk a doktor bácsi szerint mezítláb járni egészséges, de fogadjunk, hogy a doktor bácsi még soha nem mászkált mezítláb az égen.” (19.p.)

Van annál bosszantóbb, amikor csak úgy ukmukfukk szó nélkül felszívódik, elillan, elkóborol az ember szülinapja? Hát, nincs, kérem alásan. Mondom ezt én, aki a családi krónikák szerint apró gyermekkorában, szülei nagy örömére, elég  gyakran szervezett szombati szülinapokat magának, hozzánk invitálva a tömbház körül játszó gyermekeket.

A Rozi az égen című meseregény 2010-ben jelent meg a Pagony Kiadó gondozásában.

read more »

21/09/2011

Marta Gómez Mata- Carla Nazareth, Un mundo de mamás (Anyukák világa)


Amikor ezt az ajánlót megírtam, még nem tudtam, hogy eljön majd az a nap is, amikor lefordíthatom ezt a kedves könyvet. És eljött :-). A Naphegy kiadó gondozásában jelent meg magyarul, április végén.
És íme az ajánló, amit pár éve írtam a könyvről:

Lakhelyváltoztatás után számomra az egyik legkedvesebb elfoglaltság a gyerekkönyvadászati célzatú könyvesboltfelkutatás. Hát, felkerekedtem. Örömömre eddig csak szerethető könyvesboltokra bukkantam. Több kedves, figyelemre méltó alkotás került a kezembe. Ilyen ez a könyv is, amit bemutatok.

Marta Gómez Mata, a könyv szövegének megalkotója, 1967-ben született Valladolidban. Itt végezte egyetemi tanulmányait is a bölcsészkaron, majd éveken át spanyol nyelvet és irodalmat tanított. 1999-től szerkesztőként dolgozott New York-i, madridi, barcelonai könyvkiadóknál, és több tanulmányt publikált a spanyol kortárs irodalomról. 2009-ben elnyerte a XI. “Rafael González Castell” Irodalmi Pályázat díját a Papíréjszakák (Las noches de papel) című művével. A könyv illusztrátora, Carla Nazareth, aki Mozambikban született 1975-ben. Portugáliában nevelkedett és a liszaboni Képzőművészeti Egyetemen végezte tanulmányait.

read more »

%d bloggers like this: